Bonnie Holmes 1. Kezdet/10.

Nagyon örültem, mire végre hazaértem, ám három hír is fogadott.

 - Szerbusz Bonnie! – üdvözölt egy ismeretlen nő.

 - Öhm… Jó napot. – köszöntem. És még valaki köszönt. Aki, mondjuk úgy, hogy nem volt túl szimpatikus.

 - Hellóka! – mondta, egy kb. nem is tudom, 15 évesnek látszó lány. – Sarah Smith vagyok! Ebby legjobb bari nője, és itt fogok lakni egy ideig. – mondta. Nem. Inkább nyávogta.

 - Szóval te egyidős vagy Ebby-vel? – kérdeztem, mert ez jutott eszembe először.

 - Igen. És aztán? – kérdezte úgy, mint aki számon akar kérni.

 - Ejnye, már Sarah, ne rohanjuk így le rögtön. – mondta neki az anyukája, mintha egy 5 éveshez beszélne.

 - Én Bonnie vagyok. – nyújtottam felé a kezem, majd, mint aki szívességet tesz, elfogadta.

 - Szóval arról van szó, - kezdte az anyja – hogy a lányok nagyon össze akartak költözni, és mivel elég nagy házatok van, ezért egy kis időre megengedtem, hogy Sarah ide költözzön. Ne aggódj, nem fog zavarni, ellesznek Ebby-vel. – mosolygott rám.

 - Értem. És ebbe anyu beleegyezett? – kérdeztem.

 - Oh, hát persze! Csakis az után engedtem meg Sarah-nak, hogy itt maradjon.

 - Értem, és pontosan meddig marad itt? – kérdeztem.

 - Amíg anyukád úgy nem dönt, hogy menjen haza, vagy amíg a lányok elbírják egymást viselni. – mondta.

 - Rendben. – válaszoltam.

 - Na, látom, a lányok máris elvannak, úgyhogy én megyek is. – mondta, majd kiment az ajtón.

 - Viszlát! – köszöntem.

Ha azt kérdezitek, miért lepődtem meg, hogy a tesómmal egykorú Sarah, és miért néz ki úgy, mint egy 15 éves, hát megmondom. Úgy akar kinézni, mint egy 16 éves, és ennek eredményeképp azt éri el, hogy 13 évesen úgy néz ki, mint egy elcseszett 15 éves. Sminkelte magát, és hát nem túl kislányos ruhában volt. Legalábbis ahogy én láttam elsőre. Ja és úgy méregetett engem, mintha valami okádék lennék. Vagyis szerintem. Mindegy. Ez volt az első, nem is kifejezetten rossz, inkább sokkoló hír.

 - Á Bonnie megjöttél? Szép volt a suli? Hallottad, hogy van egy új lakónk egy ideig? – kezdett bele anyu.

 - Igen hallottam, és a suli nagyon szép! Olyan tiszta, és rendezett, nem úgy, mint a régi! – mondtam.

 - Az remek! Van még ezen kívül két jó hírem számodra!

 - Ó, a jó híreknek, már nagyon örülnék. – mondtam megkönnyebbülve.

 - Az első, hogy ha lejössz a kis lépcsődön a tetőtéri szobádból, akkor rögtön van jobbra egy ajtó. – kezdte anyu.

 - Igen, tudom. – mondtam.

 - Na, ott lett berendezve a próbatermed! – mondta lelkesen – A függönyhiányon ne lepődj meg, azt ilyen „termekbe” nem szoktak rakni, de ha szeretnél, majd veszek oda is. – mondta, de még nem fejezte be – Le lett parkettázva, ami felfogja valamennyire a dübörgést, a szemközti fal le van végig tükrözve, és elé még olyan fogódzkodót is raktunk, valamint nem nagyon tudtam mi kell még oda zenelejátszón, meg hangfalon kívül-amit nem fogsz üvöltetni-, úgyhogy van ott egy kisebb asztal, meg egy szék. Aztán kerülj be nekem abba a suliba! – fejezte be. Én pedig azt sem tudtam, mit mondjak. Egyszerűen csak a nyakába ugrottam, és visítottam.

 - Úr Isteen! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ordibáltam anyám fülébe, amiért aztán el is tolt magától.

 - Na ne a fülembe ordibálj, hanem mars fel, és nézd meg! – utasított.

Én felrohantam, anyu pedig a szobából hallható örömteli sikolyomnak köszönhetően nyugtázta, hogy tetszik nekem a látvány. Valóban nagyon szépen meg volt csinálva, és bár nem volt egy nagy szoba, egy vagy két embernek tökéletes volt táncolni, bőven el lehetett férni.

 - Ez nagyon szép! Ígérem, bekerülök! – mondtam lelkesen.

 - A másik hírem pedig… - kezdte anyu megint. – Régóta nyavalyogsz már egy mini yorki miatt. És mivel van pénzünk, kaphatsz egyet. De! – kezdte, tudva, hogy azonnal elkezdek visítozni. (Jól tudta, mert el is kezdtem.) – Egy feltétellel! Te gondoskodsz róla, te viszed sétálni, te mész el orvoshoz vele, és te jársz boltba is, minden cuccáért!

 - Igen, igen, igeen! – őrjöngtem megint.

 - Holnap nem alszol sokáig, mert megyünk, és megvesszük a kutyának a dolgokat, írd ma össze, hogy miket kell venni, aztán második körben megvesszük azt a kutyust. – mondta anyu.

 - Úr Isten, ez annyira jó! – már szinte sírtam az örömtől. A holnapi napot semmi nem ronthatja el!

Hát sajnos tévedtem.