Nem tudom mi vett rá, hogy
beszálljak Darren mellé. De valami mégiscsak volt, mivel most ott ültem
mellette.
- Messze van, ahová megyünk? – kérdeztem.
- Nem. – hangzott a hosszú válasz.
- Kicsit bővebben? – próbáltam kihúzni belőle.
- Negyed óra, és ott vagyunk. – mondta végül.
Ezután kis csönd keletkezett, de nem tartott sokáig. Oké, Darren nem
látszik beszédesnek, és olyannak tűnik, aki szereti a csendet, de mégis csak
alig ismerem, és egy kocsiban ülök vele!
- És hová megyünk? – érdeklődtem.
- Egy helyre. – hangzott az ismét bő válasz.
- Kösz. – válaszoltam. Én feladtam.
Hamarosan teljesen más környékre érkeztünk. Itt sokkal hatalmasabbak, és
régebbiek voltak a házak. Ahogy egyre jobban beljebb haladtunk, olyan érzésem
lett, hogy mindenki engem figyel az ablakokból, pedig egy lélek sem volt sehol.
Olyan volt, mintha ezek a házak élnének. Ahogy észrevettem, az ég is beborult.
Furcsa, mert ezelőtt kb. öt perccel még sütött a nap, az ég pedig gyönyörű
tiszta volt. Már nagyon fészkelődtem, amikor végre megálltunk egy hatalmas,
ősrégi (már szinte kastély) ház előtt.
- Most figyelj rám. – mondta Darren
elkomorodva.
- Igen? – ijedtem meg.
- Ha kiszálltam, nyomd le a zárat az ajtókon
ezzel a gombbal, és semmi féleképpen ne szállj ki! – utasított. – Senkinek ne
húzd le az ablakot, akkor sem, ha segítséget kér. Megértetted? – kérdezte.
- Igen. – válaszoltam. – De miért? –
kérdeztem.
- Legyen annyi elég, hogy itt sok minden… -
itt kicsit elakadt. – akarna ártani neked. – mondta végül.
- De hát miért? – kérdeztem.
- Hát… - kezdte. – Itt sok minden, akár csak
én, megérzik, ha egy különleges ember jön ide. – látva rémült arcomat, azonban
még hozzá tette. – De nyugi, amíg a kocsiban maradsz, és velem vagy, addig nem
tudnak ártani neked. – mondta.
- De hát hogyan… - kezdtem, de Darren meg sem
várta a választ.
- Itt van pár különleges dolog. – mondta
szűkszavúan. – És különben is. Néztél te már tükörbe az elmúlt pár percben? –
kérdezte, mire rémülten magam felé fordítottam a visszapillantó tükröt, és azt
vettem észre, hogy szinte fehér, lilás hajam mellett a szemem zölden világított!
De ne azt a lámpafény szerű világítást képzeljétek el, hanem UV fény félét!
Felsikítottam, de ekkor mást is észrevettem. A bőröm olyan volt, mintha kis
karcolások lennének rajta, különböző furcsa mintákat kirajzolva, és bár nem
volt feltűnő, ezek is olyanok voltak, mintha zölden foszforeszkáltak volna!
Utóbbit még Darren sem vette észre, és most először, meglepődést láttam az
arcán.
- Ilyet még nem láttam. – suttogta.
- Mi történik velem? – kérdeztem rémülten.
- Nyugi. – mondta Darren. – Amit adok, az erre
is használni fog. Eltünteti az összeset. Egy ideig. Aztán majd újra használnod
kell, és egy idő után elmúlik majd.
- És akkor többet már nem lesz? – kérdeztem.
- Hát akkor nem tudom mi lesz, de ezt most
hagyjuk. – mondta, azzal kiszállt. – Zárd be! – és becsukta az ajtót, majd
befutott a mellettünk lévő házba.
Bezártam az ajtókat. Miközben várakoztam, próbáltam emésztgetni az
immáron zölden foszforeszkáló szememet, és bőrömet. Próbáltam kielemezgetni a
mintákat, de nem ment. Egyszerűen fogalmam sem volt mi van rám „tetoválva”.
Darren már lassan fél órája elment, engem pedig elkezdett gyötörni az a
furcsa, ismerős fájdalom. Elgondolkoztam azon, hogy kiszállok (mi a franc tart
ennyi ideig, belefulladt a vécébe, vagy valahova máshova, vagy mi?), de eszembe
jutott, hogy mit mondott, ráadásul már a gondolatába is beleborzongtam annak,
hogy kiszálljak ezek közé a furcsa épületek közé, és megtegyem a távolságot
Darren kocsija, és a ház között, amibe bement. (Gyanítom, itt lakik, mivel
kulcsa is volt. Ha igen, nem tudom, hogy képes itt élni.)
Mire kinyitotta a kocsit, és bejött, én már összegömbölyödve feküdtem
félig az ülésen, félig a talajon a fájdalomtól. Mikor ezt meglátta, azonnal
becsapta az ajtót, és kinyitotta a felőlem lévőt. Konkrétan kizuhantam a
kocsiból, de elkapott, és átvitt hátulra, ahol nagyobb volt a hely.
Lefektetett, majd a másik oldalról beült, és az ölébe véve a fejemet, valamit
lecsurgatott a torkomon. Nagyon hideg volt, és kicsit olyan volt az állaga,
mint a füst. Én beszélni sem tudtam a fájdalomtól, sőt! Még sírni sem! (Na, ez
volt aztán a fura.) A rajtam lévő jelek már nagyon világítottak, ahogy nagy
nehezen kinyitva a szemem megnéztem őket. Még láttam Darren arcát (amin bár nem
nagyon látszott, félelmet véltem felfedezni), aztán éreztem, ahogy kicsit
csillapodni kezd a fájdalom, majd becsukódtak a szemeim.
Most őszintén, kicsit már kezdem unni ezt…
Ez nagyon jó lett. Várom a következő részt. B-)
VálaszTörlésKöszönöööm!! :))
Törlés