2016. január 8., péntek

Bonnie Holmes 1. Kezdet/13.




Nem tudom mi vett rá, hogy beszálljak Darren mellé. De valami mégiscsak volt, mivel most ott ültem mellette.
 - Messze van, ahová megyünk? – kérdeztem.
 - Nem. – hangzott a hosszú válasz.
 - Kicsit bővebben? – próbáltam kihúzni belőle.
 - Negyed óra, és ott vagyunk. – mondta végül.
  Ezután kis csönd keletkezett, de nem tartott sokáig. Oké, Darren nem látszik beszédesnek, és olyannak tűnik, aki szereti a csendet, de mégis csak alig ismerem, és egy kocsiban ülök vele!
 - És hová megyünk? – érdeklődtem.
 - Egy helyre. – hangzott az ismét bő válasz.
 - Kösz. – válaszoltam. Én feladtam.
  Hamarosan teljesen más környékre érkeztünk. Itt sokkal hatalmasabbak, és régebbiek voltak a házak. Ahogy egyre jobban beljebb haladtunk, olyan érzésem lett, hogy mindenki engem figyel az ablakokból, pedig egy lélek sem volt sehol. Olyan volt, mintha ezek a házak élnének. Ahogy észrevettem, az ég is beborult. Furcsa, mert ezelőtt kb. öt perccel még sütött a nap, az ég pedig gyönyörű tiszta volt. Már nagyon fészkelődtem, amikor végre megálltunk egy hatalmas, ősrégi (már szinte kastély) ház előtt.
 - Most figyelj rám. – mondta Darren elkomorodva.
 - Igen? – ijedtem meg.
 - Ha kiszálltam, nyomd le a zárat az ajtókon ezzel a gombbal, és semmi féleképpen ne szállj ki! – utasított. – Senkinek ne húzd le az ablakot, akkor sem, ha segítséget kér. Megértetted? – kérdezte.
 - Igen. – válaszoltam. – De miért? – kérdeztem.
 - Legyen annyi elég, hogy itt sok minden… - itt kicsit elakadt. – akarna ártani neked. – mondta végül.
 - De hát miért? – kérdeztem.
 - Hát… - kezdte. – Itt sok minden, akár csak én, megérzik, ha egy különleges ember jön ide. – látva rémült arcomat, azonban még hozzá tette. – De nyugi, amíg a kocsiban maradsz, és velem vagy, addig nem tudnak ártani neked. – mondta.
 - De hát hogyan… - kezdtem, de Darren meg sem várta a választ.
 - Itt van pár különleges dolog. – mondta szűkszavúan. – És különben is. Néztél te már tükörbe az elmúlt pár percben? – kérdezte, mire rémülten magam felé fordítottam a visszapillantó tükröt, és azt vettem észre, hogy szinte fehér, lilás hajam mellett a szemem zölden világított! De ne azt a lámpafény szerű világítást képzeljétek el, hanem UV fény félét! Felsikítottam, de ekkor mást is észrevettem. A bőröm olyan volt, mintha kis karcolások lennének rajta, különböző furcsa mintákat kirajzolva, és bár nem volt feltűnő, ezek is olyanok voltak, mintha zölden foszforeszkáltak volna! Utóbbit még Darren sem vette észre, és most először, meglepődést láttam az arcán.
 - Ilyet még nem láttam. – suttogta.
 - Mi történik velem? – kérdeztem rémülten.
 - Nyugi. – mondta Darren. – Amit adok, az erre is használni fog. Eltünteti az összeset. Egy ideig. Aztán majd újra használnod kell, és egy idő után elmúlik majd.
 - És akkor többet már nem lesz? – kérdeztem.
 - Hát akkor nem tudom mi lesz, de ezt most hagyjuk. – mondta, azzal kiszállt. – Zárd be! – és becsukta az ajtót, majd befutott a mellettünk lévő házba.
  Bezártam az ajtókat. Miközben várakoztam, próbáltam emésztgetni az immáron zölden foszforeszkáló szememet, és bőrömet. Próbáltam kielemezgetni a mintákat, de nem ment. Egyszerűen fogalmam sem volt mi van rám „tetoválva”.
   Darren már lassan fél órája elment, engem pedig elkezdett gyötörni az a furcsa, ismerős fájdalom. Elgondolkoztam azon, hogy kiszállok (mi a franc tart ennyi ideig, belefulladt a vécébe, vagy valahova máshova, vagy mi?), de eszembe jutott, hogy mit mondott, ráadásul már a gondolatába is beleborzongtam annak, hogy kiszálljak ezek közé a furcsa épületek közé, és megtegyem a távolságot Darren kocsija, és a ház között, amibe bement. (Gyanítom, itt lakik, mivel kulcsa is volt. Ha igen, nem tudom, hogy képes itt élni.)
  Mire kinyitotta a kocsit, és bejött, én már összegömbölyödve feküdtem félig az ülésen, félig a talajon a fájdalomtól. Mikor ezt meglátta, azonnal becsapta az ajtót, és kinyitotta a felőlem lévőt. Konkrétan kizuhantam a kocsiból, de elkapott, és átvitt hátulra, ahol nagyobb volt a hely. Lefektetett, majd a másik oldalról beült, és az ölébe véve a fejemet, valamit lecsurgatott a torkomon. Nagyon hideg volt, és kicsit olyan volt az állaga, mint a füst. Én beszélni sem tudtam a fájdalomtól, sőt! Még sírni sem! (Na, ez volt aztán a fura.) A rajtam lévő jelek már nagyon világítottak, ahogy nagy nehezen kinyitva a szemem megnéztem őket. Még láttam Darren arcát (amin bár nem nagyon látszott, félelmet véltem felfedezni), aztán éreztem, ahogy kicsit csillapodni kezd a fájdalom, majd becsukódtak a szemeim.
   Most őszintén, kicsit már kezdem unni ezt…

2 megjegyzés: