Bonnie Holmes 1. Kezdet/14.

Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a kocsi hátsó ülésén fekszem, és éppen megyünk. Ahogy mocorogni kezdtem, Darren észrevette, és hátrafordult.

 - Jobban vagy már? – kérdezte.

 - Igen. – mondtam, ahogy ellenőriztem a hajam színét, a bőrömet, és a szememet a visszapillantó tükörben. Ezúttal teljesen normálisnak látszottam. De csak látszottam. Mert éreztem, hogy belül valami nem ugyan az. – Megmondanád, hogy mégis mi a franc történik velem?! – akadtam ki.

 - Igen. – válaszolta legnagyobb meglepetésemre. – De nem most. – hát persze, hogy nem most… - Egyenlőre vegyél be ebből a füstfolyadékból 8 óránként, amíg érzed, hogy visszaváltozna a hajad, szemed, és bőröd. – kezdte. – Mindig a teljes fiolával húzd le. – utasított, már az utat figyelve. – Ne érdekeljen, hogy lesz benne mindig újabb adag 8 óra múlva, majd ezt is később elmondom. – mondta. – A másik pedig. Sose, ismétlem, SOSE add ki a kezedből ezt a fiolát. – mondta átnyújtva nekem azt. – Mert ha valamelyik retardált viccből megpróbálná meginni, hát az elég csúnya látvány lenne. – mondta.

 - Miért? – rémültem meg.

 - Mert ez a szer, az egyszerű embert szétmarja belülről, nagyon durván, és fájdalmasan. És ha rájönnek, hogy ez tőled van, vagy megpróbálják kielemezni, hogy miből van, akkor annak is csúnya vége lesz. – mondta komolyan.

 - Értem. – néztem a kis fiolát a kezemben.

  Az üvege átlátszó volt, így láthattam, amint a kis füstszerű folyadék bolyong benne.

 - És még valami. Ezt az üveget az emberek üresnek látják. Így is lehet védeni, és kevesebb esély van rá, hogy valaki kinyissa. – mondta. – Mert ha kinyitják, és úgy marad, egy idő után az összes ember azon a területen meg fog fulladni kínok közepette.

  Szerintem látta a lesokkolt képemet, úgyhogy hozzátette.

 - De nyugi, tartsd eldugva, és senkinek nem fog ártani. Arról nem beszélve, hogy ezt egy egyszerű embernek nehéz ám kinyitni. Neked, viszont semmit sem tud ártani. – fejezte be.

 - Oké. – mondtam, majd eltettem a zsebem mélyére. – Még egy kérdés. Mindig el fogok ájulni, ahányszor beveszem? – kérdeztem.

 - Nem, ez csak az első alkalom miatt volt.

 - Értem. És mennyi ideje fekszem itt? – kérdeztem.

 - Talán 10 perce. Már itt is vagyunk. – mondta, azzal megállt a kocsival.

 - Szóval mikor mondod el, hogy mi a történik velem, miért nem vagyok „egyszerű ember”, és, hogy honnan tudsz ennyi mindent? – kérdeztem.

 - Nemsokára. – mosolyodott el szemtelenül. Miért váltott ez ki belőlem furcsa érzéseket?! Én tényleg meghibbantam.

 - Na jó. Mikor van az a nemsokára? – faggattam tovább.

 - Mondjuk, amikor senki nem lesz nálad otthon. – kacsintott.

 - Ez egy kicsit perverzen hangzott… - jegyeztem meg.

 - Pedig nem annak szántam. – nézett rám teljesen ártatlanul. Mondjuk én valami mást is felfedeztem a tekintetében, de inkább hagyjuk.

 - És te honnan tudod, hogy nálam mikor vannak otthon, és mikor nem?! – akadtam ki.

 - Nyugi nem kémkedek. – próbált megnyugtatni. – Mondjuk, hogy megérzem.

 - Te mindig mindent megérzel! – háborodtam fel.

 - Hát ez van. – kacsintott megint. Arrgh! – Jobb, ha mész, mert már háromszor csörgött a telód. – mondta.

 - Mi?! És te csak most szólsz?! – azzal kiugrottam a kocsiból. – Szia! – köszöntem kicsit bosszúsan. – És kösz azt az izét. – mondtam.

 - Szia Bonnie! – köszönt el. Ahogy kimondta a nevemet, kirázott a hideg. Becsuktam az ajtót, és valamiért, gőzöm sincs miért, mosolyogva mentem be a házba.

 - Szia anyu! – köszöntem.

 - Bonnie Holmes! – kezdte idegesen. Ez nem lesz jó. – Mégis mit képzelsz, hogy elmész sétálni, nem tudom pontosan hol vagy, és még harmadjára sem veszed fel azt a rohadt telefont?! Minek van?! Ne mosolyogjál itt nekem! – fakadt ki anyám.

 - Ömm… - próbáltam a mosolyt az arcomról eltüntetni. – Ne haragudj, nem tudom, mi van a telómmal, szerintem meghülyült. – mondtam ezzel Darrenre gondolva. Ha előbb szólt volna, a nagy lecseszést telefonból kaptam volna meg. Ami valljuk be, sokkal jobb, mint szemtől szemben… – Vagy lehet, hogy véletlenül benyomódott, és le lett némítva. – mondtam ártatlan szemeket meresztve anyura.

 - Nem érdekel mit csináltál, mi apáddal halálra aggódtuk magunkat! Még egy ilyen, és nem mész az elkövetkezendő két hétben az iskolán kívül sehova! – mondta.

 - Nem lesz több ilyen, megígérem! – mondtam úgy, mint aki tényleg nagyon komolyan gondolja.

 - Ajánlom is! – mondta, azzal otthagyott. – Ja, és holnap 9-re mész a suliba a felvételi beszélgetésre, ha még nem nézted volna meg a lapot! – fejezte be.

 - Rendben! – válaszoltam, ahogy felmentem, de annak ellenére, hogy ennek a felvételinek kellett volna a fejemben járnia, nagyon máshol kalandoztak a gondolataim…