Bonnie Holmes 1. Kezdet/21.

És lám ehhez is elérkeztünk. Eljött a nagy nap. Bele sem akartam reggel hétkor kómásan kikászálódva az ágyból gondolni, hogy milyen zsúfolt lesz a mai nap. Beki is érezhette, hogy ma valami fontos dolog fog történni, mert izgatottan, és kíváncsian ugrándozott ide-oda. Mivel én kb. kilenckor kerülök sorra, igyekeznem kellett, mert bár a suli csak 5 perc autóútnyira volt, azért én képes vagyok úgy elhúzni az időt, hogy ne érjünk oda. Meg hát nem is beszélve arról, hogy fél órával korábban akartam odaérni, hogy legyen időm felkészülni, és bemelegíteni. Így volt kb. másfél órám elkészülni. Ráadásul eljön az edzőm, a család (beleértve a tesóm idióta barátnőjét is, Saraht…), még Darren is, és egy csomó diák a suliból ott lesz, illetve további idegenek. Nem baj, no para. Igen, ezt sokszor mondogattam magamban.

  Szóval úgy indult a nap, hogy nem jutottam be a fürdőbe, mert természetesen Sarahnak pont most kellett bent lennie. Jó, akkor dühösen elkezdtem enni a reggelim, bár csak gyűrtem magamba, mert annyira izgultam, hogy alig bírtam enni. A mai napon, még anyáék is kedvesebbek, és megértőbbek voltak velem.

 - Ne izgulj, rengeteget gyakoroltál, és rengeteg versenyt nyertél meg, simán vagy olyan jó táncos, mint a többiek. – nyugtatott anyu. – Ne törődj a többi jelentkező tudásával, csak a magadéval. – mondta.

 - Rendben. – válaszoltam. – Köszi, anyu.

  Miután nagy nehezen elfogyasztottam a reggelim, Sarah még mindig a fürdőben tökölt, úgyhogy úgy döntöttem, összepakolom a cuccaim. Tegnap írtam egy listát, úgyhogy ez nem fog sokáig tartani.

  Vagy ötször leellenőriztem, hogy minden meg van-e, és nagy nehezen végre Sarah is kifáradott a fürdőből. De ahogy kinézett! Öregem jobban kisminkelte magát, mint ahogy én terveztem! (mert még pizsiben álltam) Amikor látta meglepődött arcomat, gúnyos mosolyra húzta a száját, és közölte velem, hogy ő jól akar kinézni, ha megy valahová, mert mindjárt 13. Hú… és akkor hova szarjak?! Természetesen ezt nem mondtam neki, pedig igazán szívesen a képébe vágtam volna… Tényleg nehéz volt megállni. De sikerült! Fejlődök!

  Örülvén, hogy bejutottam végre az egyik fürdőbe, gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, megszárítottam, és kicsit kisminkeltem magam, mivel azért mégiscsak nagy nap ez. No igen, ezzel annyi időt eltöltöttem, hogy maradt 5 percem felöltözni, és bevágni magamat a kocsiba. Úgyhogy a fürdőből startoltam a szobámba, felkaptam a ruhám, amit hála istennek kikészítettem tegnap, és gyorsan felfogtam egy szoros lófarokba a hajam, hogy ne a suliba kelljen már megcsinálni. Fogtam a sporttáskám, és anyu már kiabált is lentről, hogy idő van, menjek lefelé.

  Levágódtam a lépcsőn, és már be is ültem a kocsiba az anyósülésre, mivel köztudott, hogy elég hányingeres vagyok. Így anyu, a húgom, és Sarah hátul foglalt helyet, apu pedig vezetett. El sem kell mondanom, milyen hányingerem lett rögtön, de volt egy olyan érzésem, hogy nem a kocsi miatt. Anyuék persze továbbra is mondogatták, hogy nyugodjak meg. Nagyon szerettem volna, ha használ, de sajnos nem segített.

  Amikor odaértünk kiszálltam a kocsiból, és bementem a suliba. Gondolom ti is el tudjátok képzelni, hogy nézett ki. Bár még mindig egy kastély hangulatát keltette bennem, amikor beléptem, de most nyoma sem volt annak a csöndnek, mint amikor utoljára voltam itt. Nem. A suli tele volt élettel. Ide járó diákok mászkáltak össze vissza, hogy szemügyre vegyék a felvételizőket, felvételizők mászkáltak ide-oda idegesen, és keresgélve a helységet, ahová éppen menni akartak (ez leggyakrabban a mosdó volt), még a náluk is idegesebb szülők rohangáltak felvételiző gyermekük után, illetve az iskola tanárai próbáltak (a hangsúly a próbáltakon van) rendet tartani, és segíteni az eltévedt embereknek. Gondolom szünet lehetett, mert ha éppen folyik a felvételi, akkor mindig sokkal nyugodtabb szokott lenni minden. Legalábbis remélem.

  Ugyanis itt szekciók vannak, és egy szekcióban táncol 6 ember. Azért csak ennyi, hogy a zsűri mindegyikre emlékezzen, és meg tudja beszélni, hogy kik a legjobbak. Összesen 15 ember juthat be, mert egy táncos osztályt indítanak 15 fővel. Ugyan így van a zenei résznél is. És ma táncolnak összesen 30-an. Szóval a fele kiesik. Az egész felvételi 8-kor kezdődik, egy szekcióra pedig fél óra jut, a zsűri döntésével, és gondolom szünettel együtt. Én pedig a harmadikban vagyok benne. Hogy ezen belül hányadik, azt még nem tudom, meg kell néznem a plakáton. És mivel öt szekció van így, az egész eltart fél 11-ig. És még fél óra a zsűri végleges döntéséig. Szóval szar annak, aki az elsők között volt, mert 11-ig innen nem szabadul. Persze gondolom, elmehetnek, de aki messze lakik, az megszívta.

  Rögtön a portánál megállítottak.

 - Jó napot, van itt felvételiző? – kérdezte egy (gondolom) tanár.

 - Igen, én vagyok. – mondtam vékony hangon.

 - Kérem a nevét, és a kártyát, amit kiküldtünk önnek az értesítőben. – mondta a férfi.

 - Bonnie Holmes. Itt van. – adtam oda a kis kártyát.

 - Rendben. – mondta a férfi, miután leellenőrizte. – Tartsa a kezét. – mondta.

  Odatartottam a kezem, és rátett egy karszalagot, amire rá volt írva a suli neve, és az, hogy felvételiző.

 - Végigmennek a folyósón, jobbra kanyarodnak, az öltözőkhöz, és a bemelegítő kistornateremhez, és megkeresik melyik öltözőre van a neve kiírva, és abba mennek. Utána lehet menni a tornaterembe melegíteni, és kilenc előtt 5 perccel szólni fognak maguknak, hogy menjenek a nagy tornaterem előtti ajtóhoz, hogy kilenckor mindenki bemenjen, és a felvételi hibátlanul haladjon. – hadarta el, mi pedig elindultunk az öltözők felé.

  Itt persze még nagyobb volt a felfordulás, mert most kezdődött a második szekció. Bementem az öltözőbe, ahol találtam helyet a sarokban a padon. Anyuék elköszöntek, és bementek a terembe, mielőtt még elkezdődött volna, és becsukták volna az ajtókat. Én pedig ottmaradtam egyedül a ruhahalmokkal teledobált öltözőben.

  Szépen átöltöztem, egy fekete sztreccs ujjatlant, és egy fekete, enyhén buggyos gatyát vettem fel. Az előírásban csak annyi volt, hogy sztreccs fekete póló legyen rajtunk, fekete nadrággal, ami legalább térdig ér. Szóval megfeleltem ennek. Ellenőriztem a hajamat, hogy az is jól áll-e, és miután készen voltam, kimentem át a kistornaterembe, ahol még másik öt diák melegített halk zenére. Először elkezdtem ugrálni, aztán bemelegítettem a vállamat, nyakamat, törzsemet, lábamat, és mellkasomat is. Ezzel elment kb. 15 perc, így a maradék időben a soromat gyakoroltam, csak lazán táncolva. És eltelt az idő. Hét perc múlva kilenc.  Kimentem a tornateremből. Kicsit körülnéztem, és megnéztem a plakáton, hogy hányadik vagyok. Ahogy ott keresgéltem a nevem, valaki megérintette a hátamat, amibe beleborzongtam. Sejtettem ki lehet. Megfordultam, és Darennel találtam szemben magam.

 - Szia! – köszöntem neki mosolyt erőltetve az arcomra. Félreértés ne essék, azért nem ment a mosolygás, mert rohadtul be voltam tojva.

 - Nem kell ennyire izgulni. Jó leszel. – mondta határozottan, azonnal észrevéve, hogy mennyire félek. És valamiért a hangja, vagy, ahogy mondta (franc tudja), megnyugtatott egy kicsit. – Amúgy, szia. – mosolygott le rám.

 - Épen most akartam megnézni, hogy hányadik vagyok. – mondtam.

 - Ahogy látom, utolsó. – mondta a hátam mögé nézve. – Nem is baj az, hogy a legjobbal zárják. – kacsintott.

 - Menj már innen… - mondtam mosolyogva. – Nem is láttál még normálisan táncolni… - mondtam.

 - Dehogynem. – mosolygott.

 - De az csak… Ahj… Azt nem lehet ehhez a helyzethez hasonlítani. – mondtam.

 - Persze. Most sokkal jobb leszel.

 - Nem, pont ez az, hogy mi van, ha rosszabb leszek?

 - Nem leszel. – mondta a tekintetét az enyémbe fúrva. – Szard le az egészet. Szard le, hogy néznek, hogy kik vannak itt, mindenkit szarj le, és csak élvezd azt, amit csinálsz. Ha pedig élvezed, akkor jól csinálod. És ennél több nem is fog kelleni a zsűrinek. – fejezte be. Időközben kijöttek a terem másik ajtaján az előző szekció versenyzői, meg persze pár szülő velük.

 - Rendben. – vettem nagy levegőt. – Megpróbálom. – mondtam, és már hallottam is egy nő hangját, hogy jöjjenek a 3-as szekció felvételizői.

 - Jó leszel. – köszönt el Darren, azzal bement a terembe, majd az ajtóból még visszafordult. – Amúgy jól nézel ki! – kacsintott, azzal be is ment, aminek nagyon örültem, mert így nem láthatta elvörösödött képemet… Én pedig a másik ajtón beléptem a terembe.