2016. március 5., szombat

Bonnie Holmes 1. Kezdet/22.





Ahogy bent körülnéztem, láttam, hogy a tornaterem egyik felében ült a lelátókon a közönség, és előttük, egy asztalnál foglalt helyet az öt személyből álló zsűri. Mivel ebben a szekcióban én vagyok az utolsó, volt időm körülnézni, amíg szólították az elsőt. Miközben anyáékat fürkésztem, átvettem fejben, hogy minden megvan-e. Zenét leadtam, de ha bármi gond lenne, van nálam még kettő pendrive-on. Igen, jobb félni, mint megijedni. Közben megtaláltam anyuékat, akik buzgón integettek felém, Saraht kivéve persze, aki valami másra lett figyelmes. És amint követtem a tekintetét, rá is jöttem, ugyanis még egy személy nézett engem, aki Darren volt. Visszamosolyogtam rá, de nem mutattam semmit, nehogy a családom is észrevegye, nem volt kedvem most magyarázkodni. De úgy látszik, ezt Sarah részéről nem úszom meg. Csak tudnám, hogy a francba szúrta ki pont Darrent.
  De most nem ezen akartam agyalni, inkább összpontosítottam a versenyre, ugyanis az első versenyző már végzett is, kifulladva sétált el mellettem, és nem láttam valami vidámnak, vagy megkönnyebbültnek.
  Nem volt erőm a többiekre figyelni, csak a sort vettem át fejben, és már ott tartottam, hogy nem is tudom, hogy kezdődik! Úgyhogy inkább hagytam a francba, lesz, ami lesz, most odafigyelek az előttem lévő utolsó vizsgázóra. Felállt a színpadra, és elindult a zenéje. Azt el kell mondanom, hogy ahogy a többiek, és az ő zenéjét hallgattam, rájöttem, hogy az enyém a leg pörgősebb, és az övéké olyan elegánsabb, lágyabb stílusú, amitől persze még jobban elkezdtem félni. Ahogy néztem a lányt, hogy táncol, nagyon ügyes volt, minden mozdulata pontosan kidolgozottnak, és tökéletesnek látszott, és még mosolygott is hozzá, de nekem valami mégiscsak hiányzott az előadásából. Kétség sem férhet hozzá, hogy iszonyatosan tehetséges, viszont amikor néztem, nem éreztem azt, amit akkor szoktam, ha táncolni látok valakit. Nem volt meg benne az a plusz, az a bumm, nem robbant, és nem láttam rajta, hogy tényleg, és komolyan élvezné. A többiekre is rálestem, és szinte mindenkinél láttam ilyet, viszont volt közöttük olyan, aki magabiztosan fejezte be, és hallottam, hogy azt mondja, ő biztos bejut. Lehet, hogy baj lenne akkor, ha nekem több lenne az előadásom, és nem csak mosolyognék?  Vagy itt az előadásmód, vagy a kisugárzás nem számít, csak a gyakorlatok? Miközben így kattogott az agyam, az előttem lévő utolsó táncos befejezte produkcióját, én pedig kezdtem enyhén rosszul lenni. Valahonnan a távolból hallottam a nevem, de nem fogtam föl igazán. Ekkor találkozott a tekintetem Darrenével, aki bíztatóan nézett, és próbált mondani valamit, aztán amikor a tornaterem üres közepére néztem, felfogtam, hogy nekem kéne most jönnöm. Így fél-kómában, fel sem fogva, hogy most milyen nagy tét forog kockán, kiléptem a közönség elé. Ki kell ürítenem a fejem. Próbáltam mondogatni magamnak, de valahogy egyszerre annyi minden zakatolt benne, és annyi emlék tört elő, az átszenvedett táncórákon keresztül minden, ami azóta történt, hogy ide költöztünk.
  Beálltam hát a tornaterem közepére, a kezdőpózba, amire még emlékeztem, hála istennek. Már csak abban bízhatok, hogy amint megszólal a zene, tudni fogom a sort. Ezt az edzőm mondogatta mindig, de valahogy sosem akartam ezt elhinni, mert nem volt még ilyen igazán feszült pillanat, amikor tényleg kimegy a sor a fejemből. Fejemet lehajtva, terpeszben, kezeimet szorosan leszorítva magam mellé, álltam, és vártam, hogy elinduljon a zeném.
  És megszólalt. Lassan kezdődött, és éppen beszéltek. Ahogy mondta a férfi a szöveget, és lassan beindult a zene, azonnal kiment minden a fejemből, és megint a táncteremben éreztem magam. Csak most tombolt bennem az adrenalin. Nem érdekelt a zsűri, nem érdekelt, hogy ki mit gondol, mindent bele teszek, amiért az elmúlt hosszú heteken keresztül dolgoztam. Amint elindult Jason Derulo Ugly című pörgős száma, egyszerűen megkönnyebbültem, és bátran elkezdtem táncolni a sort, ami itt hip-hop-os volt. Az elején pajkosan adtam elő, egy kis csajos huncutsággal fűszerezve, majd amikor váltott a zene lassabbra, és elindult Selena Gomez Same Old Love című száma, átváltottam nőies stílusra. Igyekeztem minden mozdulatot feszesen kitáncolni, és törekedtem arra, hogy robbanjon a produkcióm, és ne úgy lásson a közönség, hogy na, még egy táncos. A próbálkozásom úgy tűnt, sikerrel járt, mert amikor ismét váltott a zene, és gyors szám indult el, még pedig a Fergie-től, a Little Party Never Killed Nobody, és elkezdtem nagyon meghúzni ezt a részt, jöttek a cigánykerekek, majd fél lábon forogtam sokat, a közönség elkezdett zenére tapsolni, és kiáltozni nekem, ami rengeteg energiát adott még, és ennél is jobban akartam táncolni. A zene végét pedig egy guggolásból spárgába felugrással zártam.   Ezt követte egy robbanás, amire félig összeestem, mintha meglőttek volna, de még tartani akarnám magamban az erőt. Az emberek azt hitték, itt vége is van, és hangos tapsban törtek ki, amikor is megszólalt egy szenvedős, dramatikus zene ének nélkül, és abbamaradt a taps. A zene elején lassabban mozogtam, majd a vége felé felerősödött, és egyre dübörgőbb lett, végül kapott még egy hatalmas robbanást is, amire elterültem a padlón. Kis szünet után, még jött néhány hörgés, amire felálltam, mint egy zombi, majd megálltam terpeszben, félre fordított fejjel. A közönségtől hatalmas tapsot kaptam, és még el sem telt az a pár másodperc, amíg felfoghattam volna, hogy min is vagyok túl, az oldalamba szúró fájdalom hasított bele, és a kíntól eltorzult arccal estem össze a padlóra. Láttam az emberek aggódó arcát, és ahogy Darren villámgyorsan ott termett, egy csomó feketeruhás, maszkos emberrel egyetemben, akik felkaptak, és elkezdtek velem az ajtó felé indulni. Minden homályos volt, az emberek sikolyai csak tompán értek el a fülemhez. Majd támadóm hirtelen összeesett, és egy másik kar fogott meg, és elkezdett velem futni az ellenkező irányba, végül a földön landoltam, amiből szinte semmit nem éreztem, mert annyira belém hasított a fájdalom, hogy komolyan nem hittem, hogy én ezt most túlélem. Olyan volt, mintha elszívná az összes energiám, és mozdulni sem bírtam. Olyan volt, mint amit még akkor szúrt belém egy támadóm, amikor elindultam utána az erdőbe követni. Emberek rohangáltak, sikoltoztak, fekete ruhás férfiak dulakodtak körülöttem valakivel, de ebből mind alig érzékeltem valamit, mert minden figyelmemet elvonta a kín. Azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége, amikor hirtelen valaki kihúzta belőlem a furcsa nyilat, amit belém lőttek, és azon nyomban mindent tisztán láttam, a hangzavar behatolt a fülembe, és levegő után kapkodva ültem fel, és jöttem rá, hogy Darren éppen az életét kockáztatja azért, hogy engem ne raboljanak el. Ezt nem hagyhattam annyiban. Azonnal a segítségére siettem, bár még alig tudtam felállni. Ő azonban odaordította nekem, hogy fussak, és tűnjek el innen. Sosem láttam még ilyen komolynak, ami nagyon megijesztett. Próbáltam ellenkezni, de rám ordított, hogy ne legyek hülye, és húzzak el most, úgyhogy gyorsan elkezdtem kifelé futni. Időközben visszatért belém az élet, megálltam kifelé a suliból félúton, és felfogtam végre, hogy mi is folyik itt. Ez az én harcom is. Nem fogom Darrent itt hagyni. Úgyhogy visszarohantam, és az első velem szembejövő maszkos, fekete ruhába öltözött embernek hirtelen felindulásból, amiért elcseszték a vizsgámat, lekevertem egyet! Az meg jól megtántorodott, nekem pedig volt időm rájönni, hogy mit is csináltam. És érezni is. Mert nagyon fájt az az ütés, és lezsibbadt az öklöm. A férfi megint támadt, és a torkomnak esett, hozzátaszítva a falhoz. Én nem voltam elég erős, és éreztem, hogy mindjárt megfojt. Az élet kezdett kimenni belőlem. De nem. Nem fogok így meghalni. Muszáj segítenem Darrennek, nem hagyhatom itt.
 - Neem! – ordítottam, majd éreztem, hogy a testem megtelik energiával, a férfi, pedig ahogy a szemembe nézett, elborzadt, majd egy zöld villanás kíséretében össze is esett, és nem mozdult többé. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy az imént megöltem egy embert, és azonnal siettem Darrennek segíteni, és beszálltam a harcba. Olyan volt, mintha a testem magától cselekedne. Ahogy megpróbált valaki leütni, magam elé tettem a kezem, becsuktam a szemem, és mire kinyitottam, az illető a földön feküdt. Amikor pedig hátulról fogtak le, akkor egy gondolatomra felizzott a testem, felragyogtam zölden, majd támadóm ismét a padlóra terült. Az emberek kezdtek fogyni, majd valaki kiabált egyet, és a maradék maszkos férfi visszavonult, és kifutottak az ajtón, ahol egy ismerős szempárral véltem találkozni, majd eltűntek, és nyomuk sem maradt, még halott társaikat is elvitték. Nagyon gyorsak voltak.
  Mi pedig ott maradtunk, én sokkosan álltam kimerülve, ellenben Darren, aki csupa véresen a földön feküdt, és még néhány ottmaradt ember, aki látta, hogy mit műveltünk a támadókkal, illetve a távolból felénk rohanó szüleim, rendőrautók szirénája hangjának kíséretében.

2 megjegyzés: