Bonnie Holmes 2. Felfedezés/2.

  Megint vegyszerszag kúszott föl az orromba.
 - Legközelebb okosabban kell támadnunk. – mondta belőlem a mély, ismerős férfihang, amitől kirázott a hideg. – Együtt túl erősek. Külön kell rájuk lecsapnunk, és egy csendes helyen. – mondtam elgondolkodva.
 - Uram, nekem van egy jobb ötletem. – kezdte a „főorvos”. – Mit szólna hozzá, ha becsalogatnánk őket az intézménybe, úgy hogy nem is tudnak róla, vagy legalábbis a lány nem tud semmit.
 - Hallgatom… - mondta belőlem a hang.
 - Nos, először elég lenne a lányt becsalogatni, méghozzá úgy, mintha egy tanulmányi kirándulást nyert volna az iskola által. Az igazgatót, meg pár embert már úgy is behálóztunk, bármikor az uralmunk alá tudjuk hajtani őket. És ha a lány már besétált a csapdánkba, a fiú nem fogja hagyni, és utána fog jönni, még akkor is, ha tudja, hogy ez csapda. Meg fogja próbálni kiszabadítani.
 - Nos, ez nem rossz ötlet, viszont én nem mehetek ezt neki bejelenteni, és nem is találkozhat velem. Úgy gondolom, az igazgatóban, és egy másik emberben jobban megbízik. És tudom is, hogy ki legyen az a másik ember… - gondolkoztam, és egy kamasz fiú képe sejlett föl előttem halványan, majd el is tűnt. Nem láttam sokat belőle. – De még várnunk kell. Nem hívhatjuk be most azonnal, miután megtámadtuk.
 - Értem uram, de ezt nem halogathatjuk sokáig, mert annál erősebb lesz. Ahogy láttam, a fiúval már elkezdték gyakorolni, hogy tudja irányítani magát.
 - Tudom, tudom… - mondtam nehézkesen. – Várjunk legalább pár napot, de addig is, meg kell figyelni.
 - Értem uram.
 - De ha most lehet, akkor egy ügyesebb emberét küldje ki, tekintve a múltkori kis erdős jelenetet. – hajoltam közel a dokihoz.
 - Rendben uram. – nyelt egy nagyot.
  Ekkor minden elmosódott, mintha hirtelen kilöktek volna, és láttam az ismerős férfit kívülről! És tudom, honnan ismerem! Ő jött ki nekem átadni egyszer a sulis papírokat, és ő az a Snitz! Aki olyan volt, mintha csak ő látott volna, és gonoszan rám mosolygott, miközben a másik doki meg nézte, hogy mi a francot bámul ott. Ezután egy fehér, barátságtalan terem tárult a szemem elé. Aminek a közepén ült valaki. Ahogy közelebb jött a kép, vagy én mentem közelebb, láttam, hogy nem is akárki. Hanem Darren az! Csurom véresen, és kifáradva, lekötözve egy székhez! Majd megint Snitz hangját hallottam, most a hangszóróból, de ezúttal én kívülről szemléltem a dolgokat.
 - Válaszolj Darren! – jött a durva parancsolat.
 - Nem… - nyögte ki nagy nehezen Darren. – Nem fogjátok vele is azt csinálni, amit velem… - lihegte. – Egyszer kinyírom magát! – ordította.
  Úr isten! Ez a jelen lenne? Eddig azt hittem megint múlt, esetleg a jövő, de Darren kétség kívül rólam beszélt az előbb. Viszont volt valami furcsa a hangjában. Ő nem jelentené így ki, hogy egyszer kinyírja ezt az embert. Neki több hidegvére, és esze van. És amikor engem említett. Valahogy más volt a hangja. Nem tudom megmagyarázni miért, de egyszerűen éreztem.  És ekkor jöttem rá, mint egy villámcsapás, úgy csapott belém a felismerés. Darren múltkor mondta, hogy belelátok a vezetőjük fejébe. És most is beleláttam. Aztán egyszer csak, mintha kilöktek volna, már kívülről láttam Snitzet, aki rám mosolygott gonoszan, de olyan volt, mintha csak ő látott volna. Ezután meg szemem elé kapom ezt a furcsa Darrent. Rájött, hogy mit tudok! Rájött, hogy belelátok a fejébe, és hogy hogyan tud kilökni onnan! De valami még rosszabbat is tud. Tudja, hogy hogy tud beleférkőzni az álmomba! Azért vetíti most elém ezt a jelenetet, hogy azt higgyem, Darren bajban van!
  Ahogy átsöpört rajtam ez a felismerés hullám, úgy változott a kép is, és most valaki más volt bajban. Méghozzá én! Egy szintén fehér szobában voltam, de ez kisebb volt, és alulról kis csövekből villámgyorsan lövellt kifelé a víz, ami ráadásul tűz forró volt! Az égető fájdalomtól a lábamban felsikoltottam, és azzal a mozdulattal össze is estem, így a karomat is megégetve, a térdemmel együtt.  Ez csak egy álom. Fel kell ébrednem! Majd Snitz hangját hallottam a fejemben.
 - Lehet, hogy mégsem csak egy álom. – kacagott fel, majd már csak a forró víz zubogó hangját hallottam, további sikolyaim kíséretében.
  A vízszint már vészesen magas volt, és nemhogy levegőm is alig maradt a forró helyiségben, de a víz is égette a bőröm. Egy ponton már nem éreztem a fájdalmat, annyira elégtek az érzékszerveim a bőröm alatt.
 - Segítség! – kiáltottam. Ha ez nem csak egy álom, akkor talán kint, a valóságban is hallanak engem, és talán valaki fel tud ébreszteni, mielőtt álmomban halnék meg. – Darren! – kiáltottam. Azt mondta, ha bajban vagyok, kiáltsak, mert meg fog találni.
  De valami nem stimmel. Én, kellek ennek a pasasnak. Akkor biztos nem hagyná, hogy meghaljak. Talán csak le akar gyengíteni. És talán tudja, hogy Darren megment, aminek nagyon örülnék, mert már a mellkasomig ért a víz, a forróságtól elzsibbadt végtagjaimmal pedig nem is tudnék kapálózni, és már komolyan azt hittem, hogy hagynak meghalni. Ekkor azonban mintha anyám hangját hallottam volna.
 - Bonnie, zárva van az ajtód, nyisd ki!
 - Bonnie, nem tudunk bemenni, nyisd ki az ajtót! – üvöltötte apa is, és hallottam, ahogy dörömbölnek rajta. De nekem már nem volt erőm kiabálni, komolyan a halál küszöbén jártam, és már forgott velem a szoba a forróságtól.
  Ekkor megragadta egy kéz a kezemet, majd kihúzott a forró vízből, át a fehér plafonon, és egyenesen a szobám padlóján landoltam. Riadtan nyitottam ki könnyes szememet, és Darren aggódó arcába néztem, aki végigmért engem szörnyű képet vágva. Én is végignéztem magamon, de nem kellett volna. A testemet égésnyomok borították és véres volt, bár a hasam közepénél egyre ritkásodtak ezek, mert ott kevesebbet voltam a forró vízben. A hálóing, ami rajtam volt, cafatokban lógott, de alatta a fehér neműm szerencsére egyben maradt. Nagy nehezen fel akartam tápászkodni, és Darren segített, leginkább a kezemet fogva, mert a testem többi része fájt, ha hozzáért valami.
 - Köszönöm. – mondtam könnyes szemmel a fájdalomtól.
 - Ne köszönd, inkább gyere, folyassunk a sérüléseidre hideg vizet, de előtte kiabáld ki a szüleidnek, hogy csak álmodtál. – suttogta.
 - Rendben. – mondtam. – Anyu, apu, csak álmodtam egy nagyon rosszat, semmi szükség bejönnötök, tévézek egy kicsit, és visszaalszom! – próbáltam minél meggyőzőbben kiabálni.
 - Azt már nem, Bonnie Holmes, most azonnal látni akarlak, nyisd ki az ajtót! – mondta anyu, ellentmondást nem tűrő hangon.
 - A büdös… - káromkodtam egy cifrát.
 - Tessék, húzd fel óvatosan. – mondta Darren, a köntösömet odaadva.
  Nagy kínok közepette felhúztam azt a nyamvadt köntöst, Darren pedig bement a fürdőmbe, amíg a szüleim rám néznek.
 - Mondtam, hogy minden rendben. – próbáltam „már megint megzavartak, unalmas már, tinédzser vagyok, hagyjanak békén” fejet vágni, miközben kinyitottam anyunak, és apunak az ajtót.
 - Lázasnak tűnsz. Nem vagy beteg? – kérdezgette anyu.
 - Ide figyelj Bonnie, a szüleid vagyunk, nem az ellenségeid, nekünk mindent elmondhatsz. – kezdte apu.
 - Mondtam, hogy minden rendben, még veszek egy hideg zuhanyt, aztán visszafekszem aludni. – mondtam. – Fáradt vagyok. – tettem hozzá műásítást színlelve.
 - Rendben, de erről még holnap beszélünk ifjú hölgy. – korholt le apu, anyu pedig egy „így van, nekünk van igazunk” pillantással nyugtázta.
 - Jó éjt. – köszöntem el, majd magamra zártam az ajtót. Pontosabban magunkra.
  A köntösömet azonnal ledobtam, és most egy kicsit sem érdekelt az, hogy Darren egy szál bugyiban, meg melltartóban lát, mivel égett a bőröm, és csak arra vágytam, hogy mindent levehessek magamról.
 - Tessék, megeresztettem a hideg vizet, szállj be! – utasított Darren.
 - Na jó. Ugye azt nem képzeled, hogy előtted fogok meztelenre vetkőzni? Már így is épp elég gáz! – kezdtem levenni a hálóingem maradékát.
 - Jól van, már egyek is. – mondta, de láttam rajta, hogy ezt ő sem gondolta azért komolyan.
  Amint kiment, én levettem a fehér neműm, és nagy kínok közepette beszálltam a hideg vízbe. Először nagyon rossz volt, de aztán kezdtem megszokni, és lehűsített. A víz hamar véres lett, úgyhogy leeresztettem, és átváltottam zuhanyra. Úgy gondoltam, 10 perc elég lesz, és kiszálltam a kádból. Elővettem egy puha törülközőt, és szintén nagy fájdalmak közepette letörülgettem magam, amennyire csak tudtam, majd fölvettem egy tiszta fehérneműt, és egy laza hálóinget.
 - Bonnie. – hallottam Darren hangját. – Bár teljesen nem, de meg tudod magad gyógyítani annyira, hogy ne fájjon nagyon, ha a bőrödhöz érnek. – mondta Darren.
 - Mit kell csinálnom? – nyitottam ki az ajtót.
 - Csupán a gyógyulásra koncentrálnod, és hagynod, hogy átjárjon az energia. – mondta.
 - Rendben.
 - Csak feküdj le az ágyra, hunyd be a szemed, és tedd, amit mondtam.
 - Jó. – mondtam félősen, és úgy tettem.
  Szemeimet behunytam, és a gyógyulásomra koncentráltam. Éreztem, ahogy az energia ömlik belém, és kezdenek a sebeim begyógyulni, ami iszonyatosan fájt. Darren láthatta, hogy szenvedek, mert éreztem, hogy megfogja a kezem, amitől melegség járt át, és elviselhetőbb volt a fájdalom.
   Nem tudom mennyi ideig tarthatott ez, de reggel arra ébredtem, hogy Darren sehol, hagyott egy papírkát, én pedig aludtam. Azonnal végignéztem a testemen, ami egész jól nézett ki a tegnaphoz képest, és alig fájt, ha hozzáértem. Viszont egyet biztosan tudok. Meg kell tanulnom, hogy tudom megakadályozni, hogy bele tudjon bárki pofátlankodni az álmomba, félig valóságossá téve azt.