Gyertyalángok 1.

  Sosem hittem a természetfelettiben. De valahol belül mindig is reméltem, hogy léteznek ilyen dolgok. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy igen, léteznek.
  - Anne, fújd már el azt a rohadt gyertyát! – kiabáltam a legjobb barátnőmnek, aki feltehetőleg nem hallotta a nagy széltől, ami az imént keletkezett a szobában, mert meg sem mozdult, csak tovább feküdt a gyertyák által kialakított kör közepén.
 - Anne! Fújd el, csak te tudod ezt megcsinálni! – kapcsolódott be hozzá Tom, egy gyerekkori jó barátunk.
 - Anne! Fújd el! – kiabáltam egyszerre a másik barátnőmmel, Lydiával. Igen, mi négyen voltunk a szobában. De hamarosan már csak hárman, mert Anne szó szerint kirepült az ablakon!
  Sikítva kaptam utána, de hiába, a szél olyan erős volt, hogy nem bírtam elérni. Miután Ann kirepült, vele együtt a hatalmas forgószél a szobából is távozott, így Lydia, Tom, és én oda tudtunk rohanni az ablakhoz. Én eléggé bevertem a lábam, amikor Anne után próbáltam szaladni, így mikor a többiek már az ablaknál voltak, még csak tápászkodtam fel. Aztán nem indultam el az ablak felé. Nem akartam látni, ahogy a legjobb barátnőm teste véresen, összetörve fekszik valahol a betonon. Csak, hogy nem az történt, amire számítottam.
 - Vicky, ezt nézd meg! – fordultak felém a barátaim, és tekintetükön inkább látszott a megdöbbentség, mint a szomorúság, a halott Anne miatt.
  Odabicegtem az ablakhoz, de még mindig féltem a látványtól, ami azonban nem fogadott. Merthogy semmiféle látvány nem volt ott, mert Anne egyszerűen felszívódott! Sehol sem láttam, olyan volt, mintha elrepült volna a széllel együtt, ami kiszállt az imént a szobából!  Mind a hárman döbbenten álltunk az ablak előtt, és nem tudtuk hová tenni a dolgot.

*****

 - Heey! – lökött föl reggel a suli előtt köszönés gyanánt a legjobb barátnőm, Anne, miközben szőke loboncát az arcába fújta a szél. – Képzeld Vicky, mit találtam a nagyi cuccai közt! – mondta hatalmas vigyorral a képén, amiből sosem sejtettem jót. Mert ez egy „csináljunk valami izgis dolgot” mosoly volt, és hát tudom, hogy mit jelent Anne-nek az „izgis” dolog.
 - Anne, nem csinálok semmi szabályellenes, vagy öngyilkossághoz hasonló dolgot. – kezdtem rosszra számítva.
 - Neem, ez nem olyan, ebben semmi szabályellenes, vagy veszélyes nincs! – vigyorgott rám továbbra is.
 - Jó, majd óra után megbeszéljük. – mondtam, mert közben becsöngettek, és tudtam, hogy addig úgy sem fog békén hagyni, amíg be nem adom a derekam.
 - Jó, de hozd Tomot is, meg Lydiát is, mert ehhez legalább négyen kellenek. – mesélte izgatottan.
 - Hát nem ígérem biztosra, de megnézem, mit tehetek. – mondtam éreztetve azt, hogy bár nagyon jó barátaink, nem biztos, hogy beadják a derekukat egy újabb „Anne kitalálta, hogy csináljunk valami izgiset megint” című dologba.
 - Ó, jönni fognak. Ha neked nem is sikerül, nekem nagyon jó meggyőző képességem van… - vigyorgott. Igen, mind ismerjük a „jó meggyőző képességét”, ami annyit takar, hogy addig lóg a nyakadon, amíg be nem adod a derekad.
  Törivel kezdtünk, és Anne egész órán ficánkolódott a székén, és nézelődött felém, Tom, és Lydia felé. Amitől hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. És magam sem tudom megmagyarázni, miért. Éppen ezért, én sem nagyon tudtam figyelni a mai órán.
  Amint kicsöngettek, izgatott legjobb barátnőm azonnal karon is ragadott engem, Lydiát, meg Tomot, és elhúzott minket a suli egy csendesebb részére.
 - Nem. – kezdte egyszerre Tom, és Lydia.
 - Ó, dehogynem! – mondta Anne vigyorogva. Erre a két odaráncigált barátunk rám meredt, megerősítést várva tőlem.
 - Bocsi srácok, én ma gyenge voltam. De megígérte, hogy egyáltalán nem veszélyes, és nem szabályellenes ugye Anne? – kérdeztem meg még egyszer a biztonság kedvéért, mert hát nála sosem lehet tudni.
 - Igen, ezt garantálom, és csak annyi a dolgotok, hogy ma délután átjöttök hozzám. – kezdte izgatottan.
 - Hát eddig remekül hangzik… - túrt bele unottan vörös hajába Lydia. Igen, róla tudni kell, hogy elég sokszor cinikus, és ha valami nem tetszik neki, akkor azt ki is mondja. Magyarán, ami a szívén, az a száján.
 - Na, halljuk. – mondta Tom lemondóan. Tom az a típusú srác, akit dús, és szinte tökéletes barna hajával, és helyes arcával, mindenki bír, és nem csak azért, mert helyes. Mindig kedves, és segítőkész, viszont az igazság mellett is kő keményen kiáll. És mint tapasztalhatjuk, most is engedett Anne egy újabb „izgis” ötletének.
  És akkor itt vagyok én. Ja. Mondjuk úgy, hogy én a magam igazáért állok ki, és ha feldühítenek, kíméletlenül visszapofázok, sőt, egyszer még olyan is volt, hogy rendesen megtéptem a suli k*váját, már bocsánat a szóért. Igen, azóta nagyban kerül. Bár egy hónapnyi elég kemény büntetést kaptam érte, megérte. Meg kell, hogy mondjam, a rendkívül sötétbarna, hosszú, egyenes hajammal, és sötét, szinte fekete szememmel, tényleg kicsit rosszlányosnak tűnök időnként. Pedig elég vékony vagyok, de akire egyszer rámordultam, az azóta is kerül, mintha attól félne, hogy bármikor leüthetem. Mondjuk, sokat sportolok, szóval megértem félelmüket. *gonosz vigyor* Akárhogy is, még mindig nem bántam meg, hogy finoman szólva adtam egy kis útmutatást a cafkának, akit egyébként Jennifernek hívnak. Gondolatmenetemet azonban legjobb barátnőm szakította meg.
 - Vicky! Figyelsz? – kérdezte.
 - Ömm igen… - kaptam fel a fejem.
 - Rendben. Tehát. Gyertek át délután öt körül. Nyugi, nincs semmi extrém dolog. Annyit mondok, hogy izgi lesz, és meglátjuk, hogy sikerülni fog-e. – mondta izgatott vigyorral.
 - Na jó, én úgy nem megyek sehova, hogy nem tudom pontosan mit fogunk csinálni. – szögezte le Lydia.
 - Dehogynem, csak átjössz hozzánk, és semmi rossz dolog nem lesz! – mondta határozottan Anne.
 - Hát, ha Vicky megy, akkor már én is. – mondta Tom megadóan. Ennek igazán örültem. Tom jó barátom, de az elmúlt időszakban egy kicsit máshogy érzem magam, amikor mellettem van. Nem tudom pontosan megmagyarázni, és nem akarok semmit elkiabálni, de ez elég jó érzés.
 - Ez az, már csak te maradtál Lydia. – mondta gonoszkás vigyorral az arcán Anne.
 - Ahj rendben, de ha valami hülyeséget fogsz csináltatni velünk, biztos, hogy soha többet nem tudsz majd rávenni semmilyen „izgi” dologra! – mondta Lydia, azzal elviharzott.
 - Oké, nekem ennyi is elég! – vigyorgott boldogan Anne, majd mennünk kellett a következő órára.
  Suli után hazamentem, és megcsináltam a házit, majd átmentem legjobb barátnőmék házához. Tom, és Lydia már ott voltak, és az érkezésemre izgatottan pattant föl Anne.
 - Rendben, anyuék nincsenek itthon, mert csak így lehet azt megcsinálni, amit akarok. Erre mindhárman kérdőn néztünk rá.
 - Gyertek a szobámba! – mondta, azzal felmentünk.
 - Tehát. – kezdte pár gyertya előpakolása közben. – Ezeket a gyertyákat, és ezt a könyvet a nagymamám régi holmijai között találtam. – mondta a különös, ritka ronda sötétzöld színű, nagy gyertyákat forgatva. Ahogy szemügyre vettem egyet, nagyon rossz érzés járta át minden porcikámat, de nem tudom megmagyarázni, pontosan miért, és el is nyomtam gyorsan ezt az érzést.
 - A könyv szerint, - folytatta Anne, míg mi csöndben figyeltünk – a gyertyákat egyenlő távolságra egymástól egy nagy körbe kell elhelyezni valaki körül, majd meggyújtani őket ezzel a gyufával. – tartotta elénk a szintén furcsa, nagy gyufásdobozt. – állítólag másmilyennel nem is lehet. – mondta. – Amint meggyújtottuk körbe a gyertyákat az emberünk körül, senkinek nem szabad a kört átlépnie, különben egyes természetfeletti vonalak elszakadhatnak, aminek a könyv szerint nem lenne túl jó következménye. Amint ez megvan, a többi embernek, akiknek legalább hárman kell lenniük, szintén egy külső kört alkotva kell leülniük a gyertyákon kívülre, egymástól egyenlő távolságra. Ők sem mozdulhatnak a helyeikről. Ezután a középső embernek fel kell olvasnia ezt a szöveget. – mutatta a könyvet. – Ha ez megvan, akkor a középső embernek le kell ülnie, a többieknek pedig fel kell állniuk, és ezt a mondatot kell mondaniuk, amíg szél nem támad. „Quod candelam ardentem, ostium aperuit!” Ez azt hiszem, azt jelenti, „A gyertya lángja ég, a kapu nyitva!”. Ha ez működni fog, akkor a középső ember tud majd beszélni a természetfeletti lényekkel, és mindannyian feltehettek egy kérdést nekik. Majd azt kell mondania, „Hálásak vagyunk, végeztünk, térjetek vissza!”, egészen addig, amíg a szél, ami keletkezett el nem múlik, és a gyertyák el nem alszanak. Csak ezután szabad mozognunk. Illetve még azt írja a könyv, ha valami rosszul sülne el, a belső embernek minél gyorsabban el kell fújnia a gyertyák lángját, hogy minél kevesebb lény tudjon átjönni a mi világunkba. – fejezte be.
  Erre Lydiából és Tomból kitört a nevetés, én viszont furcsán néztem a legjobb barátnőmre. Nem tudtam nevetni.
 - Te komolyan azt hiszed, hogy ez sikerülhet? –kérdezte könnyes szemmel Lydia.
 - Nem vagyok benne biztos, de egy próbát megér. –válaszolta büszkén Anne.
 - Na jó, essünk túl rajta. De azért én sem fűzök hozzá nagy reményeket. – mondta a még szintén nevető Tom.
 - Most mit nevettek ki? Próbáljatok meg hinni benne! – mondta. – Látjátok, Vicky nem nevet ki! – mondta büszkén. – Vicky jól érzed magad? – kérdezte aggódva Anne. Tom is furcsán nézett rám.
 - Ja, persze. – tértem észhez. – Essünk túl rajta. – mondtam, azzal elkezdtem a gyertyákat körbe rakosgatni. Nagyon nem akartam ezt csinálni, de most már nem szerettem volna Anne-t itt hagyni.
 - Hurrá! – örvendezett.
 - Várjatok. – mondta Lydia. – Ki fog középen állni? Mert én biztos, hogy nem.
 - Majd én! – jelentkezett azonnal legjobb barátnőm.
 - Jól van, akkor állj középre. – mondtam, és a gyufáért nyúltam, amit Anne el is vett tőlem.
 - Meggyújtani is a középen álló embernek kell. – magyarázta, azzal elkezdte meggyújtogatni a gyertyákat.
 - Vicky jól vagy? – kérdezte Lydia. – Sápadtnak tűnsz. – mondta.
 - Igen, teljesen jól vagyok. – mondtam, bár ez nem teljesen volt igaz. Ahogy a gyertyák sorban meggyulladtak, és bámultam a lángjukat, úgy éreztem, hogy innentől kezdve megállíthatatlanul sodródunk egy szörnyű esemény felé.
 - Rendben, végeztem. – jelentette ki Anne. – Most üljetek le egyenlő távolságra egymástól körbe. – utasított minket, mi le is ültünk, ő pedig állva maradt.
 - Most felolvasom a könyvet, ti pedig egy szót sem! Utána leülök, ti felálltok, és elkezditek mondani az azt hiszem latin szöveget amíg szél nem keletkezik. Utána sorban mondjátok a kérdéseiteket, amiket én továbbítok majd, végül lezárom a kaput. Stimm? – mondta el még egyszer, hogy mit kell tennünk.
 - Igen, csak essünk már túl rajta. – morogta Lydia, a tőle megszokott stílusban, ha nem tetszik neki valami.
  Anne elkezdte felolvasni a szöveget. Csak olvasta, és olvasta, és egy idő után azt vettem észre, hogy halandzsa nyelven beszél, amit egyáltalán nem ismertem föl. Furcsán néztem a többiekre, de ők látszólag semmi különöset nem vettek észre. Még a gyertyák lángjában is volt valami különös, és ijesztő. De úgy látszik, ez is csak nekem tűnt fel.
  Anne végre befejezte a szöveget, majd leült. Észbe kaptam, hogy fel kéne állnom. Amint ezt megtettem, mi hárman elkezdtük kántálni a latin szöveget, miközben Anne a kör közepén ült csukott szemmel, és látszólag nagyon koncentrált.
 -  Quod candelam ardentem, ostium aperuit! – kezdtük el egyszerre mondani, és egyre többször ismételtük.
  Láttam, hogy Tom, és Lydia kezdik unni, én azonban észrevettem valamit, és követték a tekintetem. A gyertyák lángja elkezdett mind egy irányba hajlani, mintha fújná őket a szél. Ekkor már Lydia, és Tom is furcsán nézett, miközben kántáltuk a szöveget. A fuvallat széllé erősödött, és már jól lehetett érezni. Láttam a többieken, hogy meg vannak ijedve, Anne arcán pedig csak kifejezetlenséget véltem felfedezni. Ekkor legjobb barátnőm feje lecsuklott, majd hirtelen fölcsapta, és a plafont nézte, mintha a nyaka egy gumiból volna! A szeme pedig, felfordult, és már csak a fehérjét láttuk! Lydia kis híján elhányta magát, Tom is undorodva nézett, nekem pedig nagyon rossz előérzetem támadt. Ekkor a gyertyák lángjai magasabbra csaptak, és hosszan nyújtózkodtak az ég felé, majdnem a mellkasunkig értek! Viszont az immáron hatalmas szél ellenére szög egyenesen lebegtek! Anne ekkor hirtelen megszólalt, valami furcsa, nem e világi hangon, mi pedig abbahagytuk a kántálást.
 - Most mindannyian feltehettek egy kérdést. De vigyázzatok, mert ha a kérdésnek nincs értelme, és nem fontos számotokra, akkor a túlvilág elragad benneteket. Egymás kérdéseit és válaszait nem fogjátok hallani. – fejezte be.
  Mi csak döbbenten álltunk ott, és gyorsan kutattam valami értelmes kérdés után. Ránéztem a többiekre. Találkozott a tekintetem Tom-éval. És akkor eszembe jutott. Mostanában kicsit máshogy éreztem iránta, mint idáig. Valahogy mindig kerestem tudat alatt a társaságát, és amikor egy héttel ezelőtt a 16. születésnapomra adta azt a gyönyörű nyakláncot, tisztára elvörösödött a fejem, amit nem értettem, és gyorsan odébb álltam, valamire hivatkozva. Még Anne és talán Lydia is észrevett valamit, de ahogy láttam, Tom hál’ istennek nem. És mivel a többiek nem hallják ezt a kérdést (legalábbis nagyon remélem), úgy gondoltam, fölteszem. Megkérdezem, hogy kettőnknek van-e bármi esélye is, mert ha nincs, akkor ezeket a gondolatokat még most kiverem a fejemből.
 - Én leszek az első. – mondtam félénken. Ekkor Anne feje rémisztően felém fordult, és figyelt.
 - Azt szeretném tudni… - kezdtem. – Hogy mostanában kicsit máshogy érzek valaki iránt, aki eddig az egyik legjobb barátom volt.
 - Ki az a személy? Teljes nevet kérek! – mondta az Anne által kommunikáló lény.
 - Hát… - mély levegőt vettem. Most vagy soha. – Tom. Tom Parker. Lehetséges, hogy ő is érezzen valaha irántam barátságnál többet? –kérdeztem félénken.
  Ekkor Anne feje visszafordult, majd megszólalt.
 - A sorsunkat mi is irányítjuk. – mondta rám nézve. – Következő kérdés…
  Amíg a többiek is nagy nehezen feltették, én elgondolkodtam. A sorsunkat mi is irányítjuk… Ez nem egy nem… De konkrétabb választ nem tudott volna adni basszus? Talán ezzel arra gondolt, hogy lépnem kéne valamit. De amilyen bátornak mutatom magam, ha ilyesmire kerül sor, tuti berezelek, és nem merek semmit sem csinálni.
  Lydia kérdése következett, majd megkapta ő is a választ, és látszott, hogy az a szellemszerű valami kiszállt Anne testéből. A barátnőm azonban nem állt fel, és nem mondta a befejező mondatot. Csak feküdt a földön.
  És most jött el az a rész, amivel a történet kezdődött. Mi kiabálunk Anne-nek, ő nem hallja, és a szél csak erősödik, majd legjobb barátnőm kirepül az ablakon, a széllel együtt, és eltűnt…

*****

  Ma megint rémálomból riadtam fel reggel ötkor. Anne megint halottan, és véresen mászott felém, és amikor odaért hozzám, akkor keltem fel sikoltozva. Anyuék még pszichológushoz is járatnak, de nem használ, és egyre rosszabb, amióta a barátnőm eltűnt. Néha még az iskolában is látom. Tom és Lydia látszólag jobban vannak, mint én, nekik nincsenek ilyen rémálmaik. Tom sokat van velem, és próbál mindig felvidítani, több-kevesebb sikerrel, Lydia viszont nem akar beszélni Anne-ről. Szinte mindent elmondtunk a rendőrségnek, akik szerintem hülyének néztek minket, de biztosítottak róla, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek.
  A mai nap is egy olyan lesz, mint a többi. Bemegyek, néhol látom legjobb barátnőm véres, halott testét, néha felsikítok, gyogyósnak néznek, majd elsüllyedek, és meghúzom magam. Egyedül Tom miatt várom, mert mostanában többet foglalkozik velem. Remélem, hogy nem csak Anne miatt bánik velem így. És ezt ma meg is fogom tőle kérdezni.
 - A suliba azért még el tudok menni egyedül. – mondtam mosolyogva köszönésképpen Tom-nak, aki a házunk kapuja előtt várt.
 - Talán zavarok? – kérdezte szemtelen mosolyát rám villantva.
 - Dehogy. – mondtam. – Figyelj, szeretnék mondani valamit. – vettem nagy levegőt.
 - Hallgatlak. – szegezte rám nagy barna szemeit, miközben elindultunk a suliba.
 - Ne érts félre. Tudod, hogy volt ez a baleset Anne-nel… És az óta kicsit jobban odafigyelsz rám meg minden… ami persze nem baj, egyáltalán, mert nagyon élvezem a társaságod, és szeretek veled lógni… de csak mondom, hogyha ezt azért csinálod csak, mert úgy érzed, kötelességed, mert engem nagyon megérintett Anne eltűnése, akkor mondom, hogy jól vagyok… Én csak… én  csak szeretném, ha tisztában lennél… - mondtam, de nem bírtam befejezni, mert Tom ajkait éreztem az enyémen. Csókja lágy volt, de egyértelműen határozott. Nekem pedig elkezdtek röpködni a pillangók a gyomromban. Tom átkarolta a derekam, és még közelebb húzott magához. Én az elején nagyon megdöbbentem, de aztán visszacsókoltam, és kiélveztem a helyzetet. Miután befejeztük, mindketten csodálva néztük a másikat.
 - Amikor megidéztük azt a valamit… - súgta a fülembe, amitől kirázott a hideg. – Az én kérdésem az volt, hogy lehetségese, hogy te érezz irántam valamit. Az a szellem meg azt válaszolta, hogy a…
 - A sorsunkat mi is irányítjuk. – fejeztem be.
 - Honnan tudtad? – tolt messzebb magától, hogy jobban a szemembe nézhessen.
 - Onnan, hogy nekem is ezt válaszolta… - néztem rá vigyorogva.
 - Te is… - kezdte.
 - Aha. – mondtam még mindig a csókjától részegen, amiből kaptam még egyet.
 - Szóval… - kezdtem. – Akkor nem csak Anne miatt…
 - Nem. – válaszolta határozottan. – És ne mondd nekem azt, hogy jól vagy, amikor látom, hogy nem. Csak tudnám, hogy segíthetnék.
 - Hát, annak én is örülnék, ha tudnám… - válaszoltam. – De induljunk el a suliba, mert el fogunk késni. – mondtam, majd a suli felé vettem utamat, és Tom keze rákulcsolódott az enyémre, amitől ösztönösen elmosolyodtam.
 - És… kezdtem. – Mióta? – kérdeztem félénken.
 - Hát… - kezdte, látszólag elbizonytalanodva. – nos… év elején, mikor a nyári szünet után újra láttalak… akkor, amikor odajöttél megölelni, valahogy más érzés volt, mint azelőtt. Pontosabban jobb érzés. És szerintem akkor változott meg az, amit irántad éreztem. – nézett a szemembe.
 - Hű… - csak ennyit tudtam reagálni.
  Beértünk a suliba, és elkezdődött az első óra, amit teljes extázisban töltöttem amiatt, hogy tényleg tetszem Tomnak, ráadásul régebb óta, mint ő nekem. Így természetesen megszívtam, mikor a tanár felszólított. Megint.
 - Na jó, kisasszony, én nem tudom mi történt magával, hogy ennyire szerelmes éppen, vagy valami más jár a fejében, de ezt így ne csinálja tovább az én órámon, nyomás kifelé, és mossa meg az arcát, majd ha úgy érzi, hogy tud figyelni, akkor jöjjön vissza. – fejezte be kíméletlen monológját a kedves tanárnő.
  Mondanom sem kell, hogy amikor a szerelmet említette, hát fülig elvörösödtem, úgyhogy kaptam az alkalmon, és ki is mentem rögtön. Ahogy beléptem a mosdóba, valami furcsa érzés fogott el, és járta át minden porcikámat. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam honnan. Pár másodperc múlva már azon kaptam magam, hogy egy különösen ismerős suttogás irányába haladok, majd kinyitom a hátsó mosdó ajtaját, miközben egy szintén nagyon ismerős illat felkúszik az orromba. A mosdó teteje le volt hajtva, rajta pedig egy pontosan ugyan olyan furcsa gyertya éktelenkedett, mint amilyet Anne eltűnésekor használtunk! A lángja ugyanolyan vészjóslóan, és furcsán integetett felém, de most mintha azt akarta volna, hogy menjek közelebb… és közelebb… és még közelebb…
  Ebből a bűvös kábulatból a sikolyom ébresztett fel, amit annak eredményeképpen hallattam, hogy a kezemet teljesen beledugtam a gyertya lángjába, az meg mintha ráharapott volna, befedte az egészet! A sikolyom nagyon hatalmas, és fájdalmas lehetett, mert azonnal siető lépteket hallottam. Ám amint megfordultam, vagy egy tucatnyi ugyanilyen gyertyával találtam szembe magamat, vészesen közel a lábamhoz! Ösztönösen elkezdtem hátrálni, és miután meggyőződtem, hogy a mellettem lévő másik fülkében nincsenek gyertyák, azonnal bementem, magamra csuktam az ajtót, és felkuporodtam a lehajtott fedelű vécére.
  Egyszer csak valaki kopogott az ajtómon. Én pedig nem tudom miért, nem mertem megszólalni. Ám ekkor meghallottam Tom megnyugtató hangját.
 - Vicky, jól vagy? Mi történt? – kérdezte idegesen.
 - Gyertyák… - suttogtam. – a fura lángjaikkal… mindenhol…
 - Vicky, nincs itt semmilyen gyertya, nyisd ki az ajtót! – hallottam a tanárnő hangját, aki az imént kiküldött.
 - De nem érzitek az illatot? Ezt a furcsa, fullasztó illatot? – kérdeztem remegve, de már én sem voltam benne biztos, hogy érzem.
 - Semmiféle illatot nem érzünk… - mondta a tanárnő idegesen, de Tom közbevágott.
 - Tanárnő, hagyja már, nem hallja, hogy halálra van ijedve? – suttogta neki.
 - Tudtommal ez egy női vécé. – vágott vissza a tanárnő, de Tom elengedte a füle mellett.
 - Figyelj Vicky. Ha volt is itt valami, most már nincs itt, én viszont igen, úgyhogy gyere, és nyisd ki az ajtót. – mondta lágy hangon.
 - Rendben… – szipogtam. Remegő kezem az ajtó zárjára helyeztem, majd az kattant egyet, és Tom azonnal ki is nyitotta, én pedig a karjába borultam. – Itt voltak. Ugyan azok a gyertyák, amiket Anne kotort ki a nagyanyja cuccai közül… Csak most sokkal több… - suttogtam Tom fülébe, hogy csak ő halhassa.
 - Hiszek neked. De most menjünk vissza, és óra után megbeszéljük. – mondta.
 - Na jó gyerekek, ez egy iskola, úgyhogy fejezzétek be az ölelkezést. A kisasszonynak van szüksége arra, hogy elkísérjük az orvosiba, vagy jól van? Mégis miért sikoltozott? Miféle gyertyákról, meg lángokról beszélt? – kérdezte.
 - Nem, jól vagyok. Most már mindegy... – motyogtam.
  Visszamentünk a terembe, és persze már megint biztos elmeháborodottnak néztek engem. Az óra további részében elsüllyedtem, és szintén nem tudtam figyelni, de hál’ istennek a tanár ezúttal békén hagyott.
 - Mi történt a kezeddel? – kérdezte Tom, ahogy meglátta az égésnyomokat rajta.
 - Mondtam, hogy gyertyák voltak a mosdóban, és valamiért észre sem vettem, és az egyikbe rendesen belenyúltam. – mondtam.
 - Mintha egy alakzat, vagy írás lenne… – mondta Tom eltűnődve, a kezemet szemlélve.
  Én nem akartam hinni neki, de jobban megnéztem, és tényleg olyan volt.
 - Szerinted mit jelenthet? – kérdeztem felnézve rá.
 - Nem tudom. De szerintem meg kéne semmisítenünk azokat a gyertyákat. Még mindig ott vannak Anne szobájában? – kérdezte Tom.
 - Igen. Elraktam őket az ágy alá. – mondtam.
 - Csúcs, akkor este szépen belopózunk, és valamit kezdünk velük, meg azzal a könyvvel is, hátha nem fog utána téged látomás, és rémálom kísérteni. – mondta tervet szövögetve.
 - Ez most nem látomás volt, Tom. Ott volt a rengeteg gyertya, és itt a bizonyíték rá. – emeltem fel a kezem. – Szerinted ennyi megszüntetheti ezt? – kérdeztem.
 - Őszintén? Lövésem sincs. De valamit akkor is tenni kell, mert lehet, hogy legközelebb durvább lesz. – mondta.
 - Hát jó. De hogy lopózzunk be?
 - Az anyukája csak kiszellőzteti a szobát egyszer, akkor pedig felmászunk, visszük a gyertyákat, és már ott sem vagyunk. – mondta.
 - Rendben. – válaszoltam.
  Végre eljött az este, és elmentünk Anne-ék házához. Tomnak igaza volt, szerencsénkre az ablak pont nyitva volt, így be tudtunk mászni az alatta lévő fának köszönhetően. A gyertyák szaga még mindig elárasztott mindent. Amíg Tom azokat kotorászta elő, én addig a könyvért indultam, amit reméltem, hogy ott volt még, ahova raktam.
  Pár röpke perc múlva azt vettem észre, hogy Tom a gyertyákkal a kezében álldogál, és szólítgat.
 - Föld hívja Vickyt! Mit olvasol annyira? – kérdezte.
 - Mi? – eszméltem föl. – Ja, nem tudom. – válaszoltam, mert észre sem vettem, hogy időközben megtaláltam, és kinyitottam a könyvet.
  Figyelmesebben megszemléltem az oldalt, ami előttem volt, de nem tudtam jól átvizsgálni, mert Tom felkiáltott.
 - Ssshhh! Halkabban! Még észre… – torkolltam le, de elakadt a szavam, mert a gyertyák immár a földön hevertek, az egyik lángja égett, és Tom keze pedig csúnyán meg volt égetve!
  Első gondolatom az égő gyertya elfújása volt.  Felkaptam a földről, de egyszerűen nem akart elaludni. Ahogy így próbálkoztam, Tom megint megszólított.
 - Vicky! Ezt látnod kéne… - mondta, mire felnéztem, és láttam, hogy már a többi gyertya is ég a földön, de csodálatos módon a szőnyeg nem gyulladt meg!
 - Mi a… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Ekkor, mint egy villámcsapás, úgy suhintott belém a gondolat, hogy a könyvet most azonnal meg kell néznem. És igen. Pont azon az oldalon nyitottam ki, ami elmagyarázta, hogy hogy kell az elragadott lelkeket visszahozni!
 - Tom, ezt nézd! – mentem oda hozzá a könyvvel.
  Miután elolvastuk, így szólt.
 - Szerinted beválhat? – kérdezte.
 - Miért ne? Várj… - vettem figyelemre a kezünkön az égés nyomait. – Nézd! – mutattam.
 - Se… gít… s. – olvasta ki nagy nehezen.
 - Tutira Anne akart nekünk üzenni! – lelkesedtem, és már követtem is a könyv utasításait, amit arról írt, hogyan kell az elveszett lelkeket visszahozni.
  - Ti meg mit csináltok? – kérdezte egy hang, amitől a frász jött rám, de szerencsére csak Lydia mászott be az ablakon. – És miért hagytok ki engem? – kérdezte.
 - Te meg mit keresel itt? – kérdeztük egyszerre Tommal.
 - Ömm segítenék nektek abban, amit éppen terveztek? Nézzétek. Tudom, az elmúlt időben nem akartam erről beszélni, viszont rájöttem, ez hiba volt. És észrevettem, hogy a suliban beszéltek erről. És követtelek titeket. És mikor hallottam az ablak alatt, hogy valami megmentésről van szó, úgy döntöttem, beszállok. Én is szeretnék Anne-nek segíteni, ha már ott voltam, amikor eltűnt. – fejezte be Lydia.
 - Annak örülök. – mosolyogtam rá. – Akkor csináljuk! – jelentettem ki, miközben elkezdtem pakolászni óvatosan az égő gyertyákat a könyv utasításai szerint.
 - Várj… - szólalt meg Tom.
 - Most mi az? – kérdeztem sietve.
 - Szerinted Anne tudná, hogy kell jelezni? Mármint gondolj bele. Egy elrabolt lélek. Szerinted lenne annyi hatalma, hogy így jelezzen nekünk? – kérdezte kétkedve.
 - Szerinted ki más írná azt, üzenetként, hogy Segíts? – kérdeztem.
 - Nem tudom… - válaszolta bizonytalanul.
 - Miféle jelek? – kérdezte Lydia.
 - Ezek, meg a gyertyák a mosdóban, amikor suliban voltunk. – mutattam az én karom, és Tom karját egymás mellé helyezve.
 - Szóval az volt az a sikoly… én is hallottam… - mondta Lydia. – Szerintem lehetséges, hogy Anne jelzett nekünk. Lehet, hogy rájött, hogy kell… - tűnődött, bár nem tűnt túl magabiztosnak. Ez viszont engem nem érdekelt, a lényeg, hogy lehet, hogy vissza tudjuk hozni őt.
 - Na látod! Még a könyvben is írja, hogy ezeknek a gyertyáknak, a lángjának a segítségével lehet kommunikálni a másik helyről. – mondtam Tomnak.
 - És azt is írja, hogy az elrabolt lelkek tudnak ilyet? – kérdezte.
 - Hát… nem, de azt sem írja, hogy nem képesek erre. Most pedig segíts! – zártam le, de sajnos nem kellett volna, hogy ennyire elvakítson az a vágy, hogy visszakaphatom a legjobb barátnőmet, mert ezt később mind a hárman megbántuk.

Folytatjuk…