RémHáz horrortörténet 3. részlet

  Hátráltam pár lépést, mire majdnem megbotlottam. A lány felállt és furcsa, lassú mozdulatokkal elkezdett felém lépkedni.

 - Hé ki vagy te? – kérdeztem – És mit akarsz?

 - Rég jártam már kint… ebben a házban… - suttogta.

 - Mi? – kérdeztem.

 - Te… olyan vagy… mint ő. – mondta jellegzetes suttogó hangján. – Végre… megöltem… erre visszajön… egy… ugyan olyan… - mondta, és fröcsögött a hangjából a düh. – még a családod is olyan… tökéletes… de… te… te leszel az első…

 - Mi? Nem értelek. – nyögtem.

  - Bele haltam… a féltékenységbe, és a dühbe… aztán… megöltem őket… erre… idejöttök… - sziszegte.

 - Én… én nem akarok rosszat… - mondtam – csak hagyj engem békén! – sikítottam és felrohantam anyuhoz.

 - Anyu, anyu! – kiabáltam hisztisen. – Segíts! – mondtam – Valami van itt és meg akar ölni minket! – ezt már sírva mondtam.

 - Mi az Lea nyugodj már le! – mondta anyu kétségbeesetten.

 - Lent! – mondtam – Lent van valami vagy… vagy valaki! És azt mondta, hogy meg akar minket ölni! Meg azt is, hogy én leszek az első!

 - Lea nyugi, csak álmodtál…

 - Nem! Anya nem képzelődöm! Már napok óta fájdalmakkal kelek fel, és szőke hajcsomókat találok mindenhol! Erre most lent van egy szőke valami és ki akar nyírni! Tudom, mert beszélt hozzám!

 - Lea nyugodj…

 - Ne mondogasd, hogy nyugodjak meg! Örülnék, ha végre komolyan vennél!

  Ekkor hallottunk egy vérfagyasztóan fájdalmas sikolyt, ami nagyon hasonlított az egyik öcsémére. Majd még egyet. És ezután csönd következett.

  Azonnal odarohantunk, és amikor a szobához értem, még láttam a lányt, amint visszamászik a szellőzőbe, és hallottam amint azt suttogja:

 - Egy kicsit változott a terv…

  Anyu felsikoltott, ahogy látta, hogy az öcséim halottan fekszenek a földön, bár sérülésnek, vagy a halál okának nyoma sem látszott.

  Én csak ott álltam, és mereven bámultam a halott testeket. Nem bírtam sírni. De vajon miért nem? Csak egy dolog járt a fejemben. Elköltözni innen. Ám azonban valami más is feltűnt. A húgom nem jött át. Pedig ekkora sikoltozást az egész házban lehetett hallani. Így fogtam magam, és átrohantam hozzá.

  Sajnos a gyanúm beigazolódott. A húgom holtan feküdt az ágyán, és rémült, halotti tekintetében lehetett látni, hova néz. Hát persze, hogy a nyitott rácsú szellőző felé, ami szintén hajcsimbókos és véres volt. Csak azt nem értem, hogy tud egy ilyen kis lyukon kimászni az a lány.

  Sajnálkozva néztem a húgomra, miközben a hányinger, és az ájulás kerülgetett, de tudtam, már nincs mit tenni. El kell innen tűnnünk a francba. Gyorsan visszafutottam anyámhoz, aki még mindig sírt. És azt a kérdést tette fel, amire a legjobban számítottam, és amit a legkevésbé akartam megválaszolni.
 - Hol van a húgod? – kérdezte. Tudtam, hogy minél tovább húzom, annál rosszabb lesz, így nem kerteltem.
 - Meghalt. – mondtam.
 - Ó Istenem! – kiáltotta anyu. – Miért? És hogyan lehetséges ez?
 - Megmondtam anyu! Szóltam, hogy valami nem stimmel ezzel a házzal, de nem hittél nekem. Hát most már remélem, hiszel! – mondtam már én is sírva. – Van itt valami, és ha nem tűnünk el gyorsan, minket is megöl!
  És ekkor megértettem, ahogy kimondtam. Úgysem fog elengedni, amíg meg nem kapja, amit akar. Úgysem hagyja, hogy elmenjünk, ahogy az előzőknek sem hagyta.
 - Nem. – suttogtam. – Beszélnem kell vele.
 - Mi? – kérdezte anyám kisírt szemekkel.
 - Semmi. – mondtam, azzal visszamentem a szobámba.
  Előbb kellett volna elmennünk. Most már késő. Ha megpróbálunk elmenni, csak hamarabb megöl. De talán ha tudnék vele beszélni. Egy pillanat. Tudom már hol láttam! A képen, amit a padláson találtam! Ő volt az a lány, aki különbözött a többiektől.
  Ahogy ott ültem az ágyamon, rettegve a haláltól, és tervet szövögettem, közben anyám keserves sírását hallgatva, a szemem sarkából láttam, hogy valami elkezdett mocorogni a szellőzőnyílásban. Először két kéz, majd két láb bukkant ki, így teljesen természetellenes módba csavarva a testet, ami ezután lemászott a falon, mint egy pók.
 - Mielőtt megölsz, csak azt szeretném tudni, hogy miért? – kérdeztem remegő hangon, próbálva  úgy beszélni, nehogy valamivel feldühítsem.
 - Hát… időnk az van… elmesélhetem… Régebben, amikor még éltem, szörnyű idők jártak. A családom pocsék volt. Ezt most nem részletezném. – kezdett bele vérfagyasztó tekintetét rám szegezve. – Csak néhány szerencsés ember élhetett jól. Mint például az én legjobb barátnőm családja. Egy napon árva maradtam. Ők pedig felajánlották, hogy örökbe fogadnak, ha fogok náluk dolgozni. Mivel nem akartam árvaházba kerülni, elfogadtam. Évekig éltem náluk, és egyre rosszabbul bántak velem. Az elején hamis ábrándokat keltettek, hogy milyen jó lesz nekem itt. Aztán egyre jobban kihasználtak. Egy idő után már a barátnőm sem védett meg. Kigúnyoltak. Nekik mindenük megvolt. Szépek voltak, a barátnőm gyönyörűen táncolt… Én még a rendes takarításhoz sem értettem. Egy nap elegem lett ebből, és megöltem magam. Egy kapszulát vettem be, ami megölt belülről. Ezt a családtól loptam. Aztán, mivel nem tudtam békében nyugodni a féltékenység és düh miatt, amit irántuk tápláltam, itt maradtam bezárva. És azóta minden családot megölök, aki túl tökéletes. Ahogy ő velük is tettem. Nem mintha olyan sok család élt volna ebben a házban. És most ti következtek. Te, viszont túlságosan hasonlítasz a barátnőmre. Ezért mindenképpen meg kell halnod! – fejezte be.
 - Értem. – mondtam lassan. - Azt megértem, hogy rájuk haragudtál, de miért kell minden családon kitölteni a dühödet? Nem igazságtalan ez így?
 - Tudod mi volt igazságtalan?! Az, ahogy nekem kellett élnem!
 - De attól még másnak nem kell ártani. Mitől lesz neked jobb, ha mindenkit megölsz? - próbáltam diplomatikusan folytatni.
 - Semmitől. Nekem már mindegy, felemésztett a düh, és a féltékenység. Azt akarom, hogy más is érezze azt, amit én! – kezdett felém indulni.
 - Várj! Azért mert te ezt átélted, másokon pont segítened kéne, hogy ők ezt ne tapasztalják meg! Azzal semmit nem oldasz meg, ha mindenkit megölsz! – kiabáltam a nagy szélben, ami a szobában keletkezett, az ajtókat, és ablakokat becsapva. – Várj!. – megállt. – Miért voltál féltékeny a legjobb barátnődre? Hiszen olyan szép arcod van, és gyönyörű szőke hajad. Bárki megirigyelné! – kiabáltam.
 - Tényleg? Ezt még sosem mondták nekem. – kezdte elérzékenyülve. A hangja bár suttogás volt, mégis tökéletesen hallottam a nagy szélben. – Talán mert nem hagyták megnőni a hajam, mindig le volt vágatva, amit utáltam, és nem hagytak rendesen tisztálkodni! – kiabálta dühtől eltorzult arccal. – Úgy tartottak, mint egy állatot!
 - Nem akartalak megbántani! – mondtam.
 - Elhiszem. – nyugodott le. – Egészen megkedveltelek. Kár, hogy minden szeretet felemésztődött bennem, és meg foglak ölni. – Nézett rám rémisztő, üres fekete szemével, majd hirtelen azt a fájdalmat éreztem, amivel pár napja felkeltem, és egyre erősödött.
 - Ne! Ezzel nem oldasz meg semmit! - utolsó erőmből megpróbáltam elkapni, de ezzel csak annyit értem el, hogy elestem a földön.
  Végül, mielőtt megölt volna, még hallottam a hangját:
 - Téged nem kínozlak annyit, mint a többi családtagod. Szívesen. – azzal hirtelen megszűnt a fájdalom, elsötétült minden, és már nem hallottam többé anyám keserves zokogását.