Elindultam be az erdőbe a
titokzatos idegent követve. Ő csak ment, és ment előre rendületlenül, én pedig
lassan úgy éreztem, hogy most már vissza kellene fordulnom. Megálltam. Ő még
mindig ment előre. Elindultam visszafelé. Egyre gyorsítottam, ahogy messzebb
értem tőle. Még eléggé bent voltam, de tudtam merre van a kiút. Egyszer csak
furcsa érzésem támadt. Már azóta furcsa volt, hogy beléptem az erdőbe, de most
felerősödött. Ahogy körülnéztem, mintha nem ugyanolyannak tűnt volna minden. A
fák, bokrok, mind olyan furcsák lettek.
De mégsem tudtam megmondani miben. Pedig megesküdtem volna, hogy erre jöttem
befelé is. Hirtelen borzongani kezdtem. Nem tudtam merre menjek, és ez pánikba
ejtett. Ráadásul olyan volt ez az erdő, mintha élne. Egészen besötétedett.
Pedig nem reggel 10 körül jöttem ki a suliból!? Na jó. Muszáj egy irányba
elindulnom. Így elkezdtem lassan menni arra felé, ahonnan valószínűleg jöttem.
Alig mertem lépni. Olyan volt, mintha minden egyes faág reccsenésekor, felszisszent
volna az erdő. Túl nagy csönd volt. Idegtépő csönd. Már gyalogoltam egy ideje,
és azt hittem beleőrülök.
Elvesztettem az időérzékem. Talán fél órája megyek. De lehet, hogy van
egy órája is. Ekkor hirtelen beütött valami. Egy megérzés féle volt, és
hirtelen a jobb oldal irányába kaptam a fejemet. Mintha valaki lenne ott.
Néztem egy ideig a helyet. Ezután minden olyan gyorsan történt. Bennem megszólalt egy hang, hogy „Fuss,
rohanj innen!”, de nem tudtam elég gyorsan reagálni rá. Ekkor előugrott az az
ember, aki követett, arról a helyről, amit az előbb bámultam, majd nekem akart
nyomni valami elektromos izét! Azonnal kiélesedett minden érzékem, és épp, hogy
el tudtam ugrani előle! Újból nekem támadt, de lebuktam, vágtam egy hátra
bukfencet, ezzel mögé kerülve, majd bele rúgtam a lábába hátulról, amitől ugyan
megbotlott, de el nem esett. Azonnal visszafordult, én pedig beakadtam az egyik
ágba, amire megesküdnék, hogy az előbb még nem volt ott! Nem tudtam szabadulni!
Olyan volt, mintha a faágak fognának! Az ember pedig kihasználva ezt, nekem
nyomta azt a valamit! Én azonnal felsikítottam, de olyan fájdalmasan, és
hangosan, hogy csak hall valaki, és megment ettől a pszichopatától! Próbáltam a
kezemmel, és a lábammal kalimpálni, de amint hozzám ért az a műszer, azonnal
elhagyott minden erőm! Olyan volt, mintha kiszívta volna belőlem az energiát!
Iszonyatosan fájt! Végül már sikoltozni sem volt erőm, csak nyögtem, és szép
lassan elkezdett minden egyre homályosabb lenni. Ám ekkor történt valami.
Láttam, ahogy egy másik alak kiront a bokrokból, és neki esik a támadómnak! A
fájdalom megszűnt, mert kiverte a kezéből azt a szörnyű eszközt, de energiám
továbbra sem volt, a végtagjaim még mindig fájtak, és homályosan láttam.
Próbáltam felkelni, mert észrevettem, hogy megmentőm is fel-fel üvölt, de
nagyon nehezen ment. Végre felkászálódtam azzal a szándékkal, hogy én majd
segítek neki, de tervem meghiúsult, mert amint léptem egyet feléjük, azonnal
össze is estem, és már nem láttam többet a küzdelmükből.
***
Amikor kinyitottam a szemem, elég
furcsa szobában találtam magam. Pontosabban inkább egy kastély egyik
szobájában! Hatalmas volt. És giccses. Felültem és körül néztem. Csend volt. És
mást is észrevettem. Nem ugyan abban a cuccban voltam, mint mielőtt elájultam!
Most egy teljesen fekete egybe ruha volt rajtam, aminek elég rövid volt a
szoknya része. De amint jobban megnéztem láttam, hogy ez olyan ruha, aminek a
szoknyája alatt található egy bevarrt rövidnadrág (természetesen ugyan abból az
anyagból, mint amiből a ruha is készült). Az ujja hosszú volt, és szépen rám
simult, olyan volt, mintha rám öntötték volna. A dekoltázsa mondjuk nem volt
olyan mély, de kicsi sem. Felálltam, hogy megnézzem magam a tükörben, és már
éppen mondtam volna, hogy egész jól nézek ki, sőt kifejezetten tetszik ez a
ruha, amikor láttam, hogy a hajam megint világos lila, a szemem zölden
foszforeszkál, és a bőrömön megint furcsa, zöld, szintén foszforeszkáló jelek
voltak. Kaptam volna a fiolám után, amikor rájöttem, hogy nincs nálam a táskám!
Semmilyen cuccom nem volt nálam! Én meg ott álltam rémülten, az ajtó zárva
volt, és nem tudtam mit csináljak! Már a sírás határán voltam, amikor kinyílt a
szobám ajtaja, és már fontolgattam, hogy kiugrok az ablakon, (ami szintén be
volt sötétítve) hogy elrablóm ne kapjon a mancsai közé, amikor megláttam Darren
ismerős arcát az ajtóban! Annyira megörültem neki, hogy őt látom, hogy hirtelen
felindulásból a nyakába ugrottam.
- Mi az ennyire hiányoztam? – kérdezte
átölelve engem. Éreztem, hogy fülig ér a szája.
- Azért ne szállj el magadtól. – próbáltam
korholni, de momentán nem igazán sikeredett. Helyette inkább beszívtam az
illatát. Én komolyan hülye vagyok… – Csak örülök, hogy végre egy ismerős arcot
látok. – mondtam (nehezen) elengedve.
- Te lány! – nézett rám édesen. Na jó. Ezt nem
mondtam, és nem is gondoltam. – Hogy jutott eszedbe az erdőbe menni?! Meg is
halhattál volna!
- Hát csak tudni akartam, ki követett
engem. Ezek szerint te vagy a megmentőm.
– mondtam vigyorogva, de ez le is lohadt az arcomról, ahogy jobban szemügyre
vettem Darrent. – Jézusom, tiszta seb vagy! – mondtam.
- Ja, ezek begyógyulnak maguktól nemsokára.
Nem kell velük foglalkozni. – mondta. – Egyébként, én sajnos tudom, hogy ki
követett. De egyezzünk meg, hogy ha legközelebb ilyen van, akkor szólsz nekem,
és igyekszel lerázni. Nyugi, megtalállak. Most is sikerült.
- De biztos nem kell őket lefertőtleníteni,
vagy valami? – akadékoskodtam.
- Igen, biztos anyuci. – mosolygott
szemtelenül. Váá, miért bizsergek, amikor látom ezt a vigyorát?!
- Hát jó. De mielőtt elmondanád, hogy ki
követett, azt áruld el, hogy mégis, hogy a francba került rám ez a ruha?! –
kérdeztem.
- Öhm… hát… - kezdett dadogni.
- Igen? – kérdeztem.
- Tudod a másik koszos volt, mert elestél, és
hát ki kellett cserélni… De nyugi. – váltott hangsúlyt. – Nem én csináltam. A
bejárónőnk, Nansy intézte. – fejezte be.
- Igen és hol van Nansy? – kérdetem még mindig
rosszallóan.
- Képzeld, odalent főz neked, meg teát is
készít. Komolyan nem hiszel nekem? Gyere. – én még mindig gyanakvó fejet
vágtam, amíg elhúzott, ki a szobából.
Hatalmas volt ez a ház, és Nansy tényleg ott főzött a konyhában.
Köszöntünk neki, majd bementünk a nappaliba.
- Egyébként nekem nem veszélyes itt? –
kérdeztem.
- A házban nem. Csak kívül, a környéken. –
mondta Darren.
- Hát jó. És bocsi a kérdésért, de honnan van
ekkora házatok? Olyan, mint egy kastély! – mondtam jobban szétnézve.
- Nos, a bácsikám örökölte. – mondta.
- Mázlista.
- Azért ez egy veszélyes környék. – mondta.
- Szóval akkor elmondod, hogy, mi folyik itt?
És miért olyan veszélyes ez a környék? És hol a cuccom? – kérdeztem.
- A táskád ott az asztalon, a ruhád meg
mosásban. De most nem fog használni az a fiola, ha azt akarod bevenni. – monda.
– Ilyenkor nem szokott. Még nem kellett volna vissza változnod. – mondta.
- Jó, de akkor mi folyik itt? Velem? Miért
követtek? – kérdezősködtem tovább.
- Figyelj. Mondtam, hogy majd elmondom, ha nem
lesz nálad senki otthon, és átmegyek. De jelen helyzetben szerintem
mindkettőnknek jobb, ha kicsit hanyagoljuk a témát. – mondta.
- Jó, és akkor mit csinálok, míg ez nem múlik
el? És miért változtam vissza előbb? – kérdeztem magamra mutatva.
- Itt maradsz. És sajnos nem tudom. A
jelenlegi állapotod elég kiszámíthatatlan. – válaszolta.
- És mégis meddig maradjak itt? – akadtam ki.
– Anyám már biztos így is halálra aggódja magát! – mondtam. – Anyám! –
kiáltottam fel, és már mentem is a telómért.
Huszonhét nem fogadott hívás.
- Remek. Most tuti, többet sehová nem enged
el. – mondtam, majd tárcsáztam. Hát, ami most következett, azt nem
részletezném. Ordibálás. Ennyi anyám részéről. Már Darren azon volt, hogy
beleszól, de mondtam neki, hogy ne, mert anyu csak még idegesebb lesz.
- Anya, most sajnos nem tudok haza menni,
csak… - néztem Darrenre, aki a „holnap” szócskát suttogta. – …holnap. –
mondtam. – De amint hazaérek, elmagyarázok mindent. – ígértem.
- Idefigyelj, Bonnie. – hallottam anya hangját
a vonal másik végéből. – Ha nem jössz most azonnal haza, akkor… nem akarod
megtudni mi lesz… - mondta suttogva. Így sokkal ijesztőbb volt. Hirtelen
elkezdtem hiányolni az ordibálását.
- Sajnálom. Tényleg. – mondtam a lehető
legőszintébben, majd leraktam a telefont.
Ááááá úgy tudtam,hogy Darren fogja megmenteni!!!! Jó lenne ha mostmár elmondaná,hogy mi a szitu... Egyre jobban írsz! gratu
VálaszTörlésKöszönöm szépen!! :DD
TörlésEz nagyon jó lett.
VálaszTörlésKöszönööm!! :))
Törlés