2016. január 16., szombat

Bonnie Holmes 1. Kezdet/16.


  Elindultam be az erdőbe a titokzatos idegent követve. Ő csak ment, és ment előre rendületlenül, én pedig lassan úgy éreztem, hogy most már vissza kellene fordulnom. Megálltam. Ő még mindig ment előre. Elindultam visszafelé. Egyre gyorsítottam, ahogy messzebb értem tőle. Még eléggé bent voltam, de tudtam merre van a kiút. Egyszer csak furcsa érzésem támadt. Már azóta furcsa volt, hogy beléptem az erdőbe, de most felerősödött. Ahogy körülnéztem, mintha nem ugyanolyannak tűnt volna minden. A fák,  bokrok, mind olyan furcsák lettek. De mégsem tudtam megmondani miben. Pedig megesküdtem volna, hogy erre jöttem befelé is. Hirtelen borzongani kezdtem. Nem tudtam merre menjek, és ez pánikba ejtett. Ráadásul olyan volt ez az erdő, mintha élne. Egészen besötétedett. Pedig nem reggel 10 körül jöttem ki a suliból!? Na jó. Muszáj egy irányba elindulnom. Így elkezdtem lassan menni arra felé, ahonnan valószínűleg jöttem. Alig mertem lépni. Olyan volt, mintha minden egyes faág reccsenésekor, felszisszent volna az erdő. Túl nagy csönd volt. Idegtépő csönd. Már gyalogoltam egy ideje, és azt hittem beleőrülök.
  Elvesztettem az időérzékem. Talán fél órája megyek. De lehet, hogy van egy órája is. Ekkor hirtelen beütött valami. Egy megérzés féle volt, és hirtelen a jobb oldal irányába kaptam a fejemet. Mintha valaki lenne ott. Néztem egy ideig a helyet. Ezután minden olyan gyorsan történt.  Bennem megszólalt egy hang, hogy „Fuss, rohanj innen!”, de nem tudtam elég gyorsan reagálni rá. Ekkor előugrott az az ember, aki követett, arról a helyről, amit az előbb bámultam, majd nekem akart nyomni valami elektromos izét! Azonnal kiélesedett minden érzékem, és épp, hogy el tudtam ugrani előle! Újból nekem támadt, de lebuktam, vágtam egy hátra bukfencet, ezzel mögé kerülve, majd bele rúgtam a lábába hátulról, amitől ugyan megbotlott, de el nem esett. Azonnal visszafordult, én pedig beakadtam az egyik ágba, amire megesküdnék, hogy az előbb még nem volt ott! Nem tudtam szabadulni! Olyan volt, mintha a faágak fognának! Az ember pedig kihasználva ezt, nekem nyomta azt a valamit! Én azonnal felsikítottam, de olyan fájdalmasan, és hangosan, hogy csak hall valaki, és megment ettől a pszichopatától! Próbáltam a kezemmel, és a lábammal kalimpálni, de amint hozzám ért az a műszer, azonnal elhagyott minden erőm! Olyan volt, mintha kiszívta volna belőlem az energiát! Iszonyatosan fájt! Végül már sikoltozni sem volt erőm, csak nyögtem, és szép lassan elkezdett minden egyre homályosabb lenni. Ám ekkor történt valami. Láttam, ahogy egy másik alak kiront a bokrokból, és neki esik a támadómnak! A fájdalom megszűnt, mert kiverte a kezéből azt a szörnyű eszközt, de energiám továbbra sem volt, a végtagjaim még mindig fájtak, és homályosan láttam. Próbáltam felkelni, mert észrevettem, hogy megmentőm is fel-fel üvölt, de nagyon nehezen ment. Végre felkászálódtam azzal a szándékkal, hogy én majd segítek neki, de tervem meghiúsult, mert amint léptem egyet feléjük, azonnal össze is estem, és már nem láttam többet a küzdelmükből.


                                                                        ***

Amikor kinyitottam a szemem, elég furcsa szobában találtam magam. Pontosabban inkább egy kastély egyik szobájában! Hatalmas volt. És giccses. Felültem és körül néztem. Csend volt. És mást is észrevettem. Nem ugyan abban a cuccban voltam, mint mielőtt elájultam! Most egy teljesen fekete egybe ruha volt rajtam, aminek elég rövid volt a szoknya része. De amint jobban megnéztem láttam, hogy ez olyan ruha, aminek a szoknyája alatt található egy bevarrt rövidnadrág (természetesen ugyan abból az anyagból, mint amiből a ruha is készült). Az ujja hosszú volt, és szépen rám simult, olyan volt, mintha rám öntötték volna. A dekoltázsa mondjuk nem volt olyan mély, de kicsi sem. Felálltam, hogy megnézzem magam a tükörben, és már éppen mondtam volna, hogy egész jól nézek ki, sőt kifejezetten tetszik ez a ruha, amikor láttam, hogy a hajam megint világos lila, a szemem zölden foszforeszkál, és a bőrömön megint furcsa, zöld, szintén foszforeszkáló jelek voltak. Kaptam volna a fiolám után, amikor rájöttem, hogy nincs nálam a táskám! Semmilyen cuccom nem volt nálam! Én meg ott álltam rémülten, az ajtó zárva volt, és nem tudtam mit csináljak! Már a sírás határán voltam, amikor kinyílt a szobám ajtaja, és már fontolgattam, hogy kiugrok az ablakon, (ami szintén be volt sötétítve) hogy elrablóm ne kapjon a mancsai közé, amikor megláttam Darren ismerős arcát az ajtóban! Annyira megörültem neki, hogy őt látom, hogy hirtelen felindulásból a nyakába ugrottam.
 - Mi az ennyire hiányoztam? – kérdezte átölelve engem. Éreztem, hogy fülig ér a szája.
 - Azért ne szállj el magadtól. – próbáltam korholni, de momentán nem igazán sikeredett. Helyette inkább beszívtam az illatát. Én komolyan hülye vagyok… – Csak örülök, hogy végre egy ismerős arcot látok. – mondtam (nehezen) elengedve.
 - Te lány! – nézett rám édesen. Na jó. Ezt nem mondtam, és nem is gondoltam. – Hogy jutott eszedbe az erdőbe menni?! Meg is halhattál volna!
 - Hát csak tudni akartam, ki követett engem.  Ezek szerint te vagy a megmentőm. – mondtam vigyorogva, de ez le is lohadt az arcomról, ahogy jobban szemügyre vettem Darrent. – Jézusom, tiszta seb vagy! – mondtam.
 - Ja, ezek begyógyulnak maguktól nemsokára. Nem kell velük foglalkozni. – mondta. – Egyébként, én sajnos tudom, hogy ki követett. De egyezzünk meg, hogy ha legközelebb ilyen van, akkor szólsz nekem, és igyekszel lerázni. Nyugi, megtalállak. Most is sikerült.
 - De biztos nem kell őket lefertőtleníteni, vagy valami? – akadékoskodtam.
 - Igen, biztos anyuci. – mosolygott szemtelenül. Váá, miért bizsergek, amikor látom ezt a vigyorát?!
 - Hát jó. De mielőtt elmondanád, hogy ki követett, azt áruld el, hogy mégis, hogy a francba került rám ez a ruha?! – kérdeztem.
 - Öhm… hát… - kezdett dadogni.
 - Igen? – kérdeztem.
 - Tudod a másik koszos volt, mert elestél, és hát ki kellett cserélni… De nyugi. – váltott hangsúlyt. – Nem én csináltam. A bejárónőnk, Nansy intézte. – fejezte be.
 - Igen és hol van Nansy? – kérdetem még mindig rosszallóan.
 - Képzeld, odalent főz neked, meg teát is készít. Komolyan nem hiszel nekem? Gyere. – én még mindig gyanakvó fejet vágtam, amíg elhúzott, ki a szobából.
  Hatalmas volt ez a ház, és Nansy tényleg ott főzött a konyhában. Köszöntünk neki, majd bementünk a nappaliba.
 - Egyébként nekem nem veszélyes itt? – kérdeztem.
 - A házban nem. Csak kívül, a környéken. – mondta Darren.
 - Hát jó. És bocsi a kérdésért, de honnan van ekkora házatok? Olyan, mint egy kastély! – mondtam jobban szétnézve.
 - Nos, a bácsikám örökölte. – mondta.
 - Mázlista.
 - Azért ez egy veszélyes környék. – mondta.
 - Szóval akkor elmondod, hogy, mi folyik itt? És miért olyan veszélyes ez a környék? És hol a cuccom? – kérdeztem.
 - A táskád ott az asztalon, a ruhád meg mosásban. De most nem fog használni az a fiola, ha azt akarod bevenni. – monda. – Ilyenkor nem szokott. Még nem kellett volna vissza változnod. – mondta.
 - Jó, de akkor mi folyik itt? Velem? Miért követtek? – kérdezősködtem tovább.
 - Figyelj. Mondtam, hogy majd elmondom, ha nem lesz nálad senki otthon, és átmegyek. De jelen helyzetben szerintem mindkettőnknek jobb, ha kicsit hanyagoljuk a témát. – mondta.
 - Jó, és akkor mit csinálok, míg ez nem múlik el? És miért változtam vissza előbb? – kérdeztem magamra mutatva.
 - Itt maradsz. És sajnos nem tudom. A jelenlegi állapotod elég kiszámíthatatlan. – válaszolta.
 - És mégis meddig maradjak itt? – akadtam ki. – Anyám már biztos így is halálra aggódja magát! – mondtam. – Anyám! – kiáltottam fel, és már mentem is a telómért.
  Huszonhét nem fogadott hívás.
 - Remek. Most tuti, többet sehová nem enged el. – mondtam, majd tárcsáztam. Hát, ami most következett, azt nem részletezném. Ordibálás. Ennyi anyám részéről. Már Darren azon volt, hogy beleszól, de mondtam neki, hogy ne, mert anyu csak még idegesebb lesz.
 - Anya, most sajnos nem tudok haza menni, csak… - néztem Darrenre, aki a „holnap” szócskát suttogta. – …holnap. – mondtam. – De amint hazaérek, elmagyarázok mindent. – ígértem.
 - Idefigyelj, Bonnie. – hallottam anya hangját a vonal másik végéből. – Ha nem jössz most azonnal haza, akkor… nem akarod megtudni mi lesz… - mondta suttogva. Így sokkal ijesztőbb volt. Hirtelen elkezdtem hiányolni az ordibálását.
 - Sajnálom. Tényleg. – mondtam a lehető legőszintébben, majd leraktam a telefont.

4 megjegyzés:

  1. Ááááá úgy tudtam,hogy Darren fogja megmenteni!!!! Jó lenne ha mostmár elmondaná,hogy mi a szitu... Egyre jobban írsz! gratu

    VálaszTörlés