Miközben szürcsöltem a kakaóm, emésztgettem az eddig hallottakat. Hogy
mennyi szörnyűséget csinálnának velem… a többiekkel… és mennyi szörnyűséget
csináltak Darennel… Ám azonban eszembe jutott más is. Az állítólagos hatalmas
erőm, amit állítólag meg tudok tanulni irányítani.
- Darren, az előbb említetted az erőmet… -
kezdtem. – Ezt pontosan, hogy tudom úgymond kezelni? – kérdeztem.
- Még sehogy. Ezért fogok neked ebben
segíteni. – azzal elment, és két könyvel – egy hatalmas, és egy kicsi – a
kezében tért vissza.
- Na most. – kezdett bele. – Majd tanulmányozd
át ezt a két könyvet. Mielőtt megkérdeznéd, honnan van, ezeket is az Alvilágból
hoztam. Szóval, a nagy könyv mindenfélét elmesél az ilyes fajta energiával
rendelkező emberekről, és segít kezelni, ha rosszul érzed magad a változás
miatt, illetve megtalálod benne, hogy tudod alkalmazni a benned lévő erőt
különböző célokra. Ez a kis könyv pedig… - itt elgondolkodott. – mondjuk úgy,
„varázsigéket” tartalmaz, amelyeket csak akkor tudsz végrehajtani, ha mondod,
ami a könyvben van. Ezekhez több energia szükséges, és kicsit hosszabb ideig
tartanak. Most tedd el ezeket a könyveket, de senki ne lássa őket. A kicsit,
egyenlőre rakd el, a nagyot pedig tanulmányozd át, ugyanis a gyakorlat csak
akkor fog menni, ha az elméleti része meg van, és tudod, hogy kezdj hozzá.
Érted?
- Igen, persze! – feleltem heves bólogatások
közepette, és ámulattal bámultam a gyönyörű könyveket.
- Rendben. – mondta mosolyogva. – Most pedig
elviszlek haza, mert anyukád már így is biztos, hogy nem akar majd elengedni
sehová. – odaadta a táskám. – Indulhatunk hölgyem?
- Igen. – válaszoltam, már anyám
dühkitörésétől félve, görcsbe ugrott gyomorral.
Darren fogta a könyveket, majd amikor beszálltam a kocsiba, az ölembe
tette őket. Megint rám tört, egy fajta félelem, ettől a környéktől. Annyira más
volt, mint a többi.
- Tényleg! – jutott eszembe. – Pontosan miért
is ilyen furcsa ez a környék? Milyen gonosz teremtmények laknak itt? –
kérdeztem Darrent.
- Sokféle. Ami tegnap rád támadt, az is innen
való volt. – mondta, de látva rémült arcomat, hozzátette. – Nyugi, nem tudnak
bántani, mert ezek félnek tőlem, mivel az ilyenek megérzik a dolgokat, mint én
is, kvázi tudják, hogy az Alvilágnak dolgozom, szóval nem szeretnek a
közelemben lenni. – nézett rám megnyugtatóan.
- Oké. – kicsit megnyugodtam, bár még így is
libabőrös lettem, ha belegondoltam abba, hogy a látszólag üres házakban ilyenek
lapulnak.
Ám ahogy közeledtünk a házunk felé, más miatt fogott el a félelem. Igen,
a szülők.
Mikor odaértünk, Darren felmászott a falon (gőzöm sincs, hogy maradt
ott), valahogy kinyitotta a bezárt ablakom (?), és a könyveket betette a
szobámba. Mondtam neki, hogy az ágy alá tegye, mert ott nem fogják észrevenni.
- Tetszik a szobád. – mondta leugorva a
másodikról (!!), amitől szívbajt kaptam. Ő persze csak kiröhögött, hogy neki
aztán nem esik baja… Kösz…
Tehát, eljött a nagy pillanat. Be kell mennem oda, gyűrnöm kell a
valószínűleg egész délutánig tartó ordibálást, és korholást, meg büntetések
halmazát… Megjegyzem, ezek jogosak lesznek sajnos…
- Hát akkor… - kezdtem. – Én most bemegyek
oda, és szurkolj, hogy ne fojtsanak meg. – mondtam Darennek, miközben lelkileg megpróbáltam
felkészülni arra, ami bent fogadott.
- Szorítok neked. Bár aminek meg kell
történnie, az meg is fog történni. – tette hozzá, amitől legszívesebben
hozzávágtam volna egy hatalmas valamit.
- Arrgh… - köszöntem el, azzal beviharzottam a
házba, Darren szemtelen mosolyát megpróbálva figyelmen kívül hagyni.
Amint beléptem, nagy üresség fogadott.
- Sziasztok! – kiáltottam. – Kérlek, ne
haragudjatok, az összes büntetés, amit adtok, jogos! Bármit hozzávághattok a
fejemhez, tudom, hogy valószínűleg én vagyok a legrosszabb gyerek a világon!
–Kiabáltam, de még mindig semmi.
Ahogy haladtam befelé az üres házban, rám tört egy nyomasztó érzés, és a
szemeim megteltek könnyel. Bele sem gondoltam abba, hogy mi lesz, ha hazajövök.
Hogy hogy fog esni, amikor látom anyu szomorú, és dühös arcát.
Fellépkedtem az emeletre. Még mindig csönd.
- Oké. Gondolkodjunk pozitívan. Legalább
tudják, hogy épségben voltam, mert beszéltem anyuval. Csak nem jöttem haza. Az
nem olyan nagy gond nem? – motyogtam magamban. – Istenem, dehogynem! – fakadtam
ki. – De nem tudtam mást csinálni. És nem mondhatom el nekik. – győzködtem
magamat.
Bekopogtam anyuék szobájába. És lám, ott voltak a szüleim. De nem az
történt, amire számítottam. Nem ordibáltak. Nem vágták a fejemhez, hogy szégyelljem
magam. Semmit nem szóltak, csak néztek rám. Szomorúan. És dühösen. Anyu arcán
legördült egy könnycsepp.
- Mostantól fogva… - kezdte halk, elhaló, és
rekedtes hangon. – Nem érdekelsz. És nem teheted ki a lábad ebből a házból soha
többet az iskolán kívül. Ha megtudjuk, hogy mégis… - kezdte, de nem bírta
befejezni. – Most menny ki. – mondta, azzal újra ügyet sem vetettek rám.
Megrémisztett ez a hangnem. Még sosem használt ilyet. És a viselkedésük
is rémisztő volt. Ott álltam lesújtva, a sírás határán, és nem tudtam, hogy mit
mondjak. Hirtelen úgy éreztem, hogy a szavak ide kevesek.
Hú ez durva amit az anyja mondott. Várom a következő részt. ^o^
VálaszTörlésJön hétvégén :)
Törlés