Bonnie Holmes 1. Kezdet/19.

  Miközben szürcsöltem a kakaóm, emésztgettem az eddig hallottakat. Hogy mennyi szörnyűséget csinálnának velem… a többiekkel… és mennyi szörnyűséget csináltak Darennel… Ám azonban eszembe jutott más is. Az állítólagos hatalmas erőm, amit állítólag meg tudok tanulni irányítani.

 - Darren, az előbb említetted az erőmet… - kezdtem. – Ezt pontosan, hogy tudom úgymond kezelni? – kérdeztem.

 - Még sehogy. Ezért fogok neked ebben segíteni. – azzal elment, és két könyvel – egy hatalmas, és egy kicsi – a kezében tért vissza.

 - Na most. – kezdett bele. – Majd tanulmányozd át ezt a két könyvet. Mielőtt megkérdeznéd, honnan van, ezeket is az Alvilágból hoztam. Szóval, a nagy könyv mindenfélét elmesél az ilyes fajta energiával rendelkező emberekről, és segít kezelni, ha rosszul érzed magad a változás miatt, illetve megtalálod benne, hogy tudod alkalmazni a benned lévő erőt különböző célokra. Ez a kis könyv pedig… - itt elgondolkodott. – mondjuk úgy, „varázsigéket” tartalmaz, amelyeket csak akkor tudsz végrehajtani, ha mondod, ami a könyvben van. Ezekhez több energia szükséges, és kicsit hosszabb ideig tartanak. Most tedd el ezeket a könyveket, de senki ne lássa őket. A kicsit, egyenlőre rakd el, a nagyot pedig tanulmányozd át, ugyanis a gyakorlat csak akkor fog menni, ha az elméleti része meg van, és tudod, hogy kezdj hozzá. Érted?

 - Igen, persze! – feleltem heves bólogatások közepette, és ámulattal bámultam a gyönyörű könyveket.

 - Rendben. – mondta mosolyogva. – Most pedig elviszlek haza, mert anyukád már így is biztos, hogy nem akar majd elengedni sehová. – odaadta a táskám. – Indulhatunk hölgyem?

 - Igen. – válaszoltam, már anyám dühkitörésétől félve, görcsbe ugrott gyomorral.

  Darren fogta a könyveket, majd amikor beszálltam a kocsiba, az ölembe tette őket. Megint rám tört, egy fajta félelem, ettől a környéktől. Annyira más volt, mint a többi.

 - Tényleg! – jutott eszembe. – Pontosan miért is ilyen furcsa ez a környék? Milyen gonosz teremtmények laknak itt? – kérdeztem Darrent.

 - Sokféle. Ami tegnap rád támadt, az is innen való volt. – mondta, de látva rémült arcomat, hozzátette. – Nyugi, nem tudnak bántani, mert ezek félnek tőlem, mivel az ilyenek megérzik a dolgokat, mint én is, kvázi tudják, hogy az Alvilágnak dolgozom, szóval nem szeretnek a közelemben lenni. – nézett rám megnyugtatóan.

 - Oké. – kicsit megnyugodtam, bár még így is libabőrös lettem, ha belegondoltam abba, hogy a látszólag üres házakban ilyenek lapulnak.

  Ám ahogy közeledtünk a házunk felé, más miatt fogott el a félelem. Igen, a szülők.

  Mikor odaértünk, Darren felmászott a falon (gőzöm sincs, hogy maradt ott), valahogy kinyitotta a bezárt ablakom (?), és a könyveket betette a szobámba. Mondtam neki, hogy az ágy alá tegye, mert ott nem fogják észrevenni.

 - Tetszik a szobád. – mondta leugorva a másodikról (!!), amitől szívbajt kaptam. Ő persze csak kiröhögött, hogy neki aztán nem esik baja… Kösz…

  Tehát, eljött a nagy pillanat. Be kell mennem oda, gyűrnöm kell a valószínűleg egész délutánig tartó ordibálást, és korholást, meg büntetések halmazát… Megjegyzem, ezek jogosak lesznek sajnos…

 - Hát akkor… - kezdtem. – Én most bemegyek oda, és szurkolj, hogy ne fojtsanak meg. – mondtam Darennek, miközben lelkileg megpróbáltam felkészülni arra, ami bent fogadott.

 - Szorítok neked. Bár aminek meg kell történnie, az meg is fog történni. – tette hozzá, amitől legszívesebben hozzávágtam volna egy hatalmas valamit.

 - Arrgh… - köszöntem el, azzal beviharzottam a házba, Darren szemtelen mosolyát megpróbálva figyelmen kívül hagyni.

  Amint beléptem, nagy üresség fogadott.

 - Sziasztok! – kiáltottam. – Kérlek, ne haragudjatok, az összes büntetés, amit adtok, jogos! Bármit hozzávághattok a fejemhez, tudom, hogy valószínűleg én vagyok a legrosszabb gyerek a világon! –Kiabáltam, de még mindig semmi.

  Ahogy haladtam befelé az üres házban, rám tört egy nyomasztó érzés, és a szemeim megteltek könnyel. Bele sem gondoltam abba, hogy mi lesz, ha hazajövök. Hogy hogy fog esni, amikor látom anyu szomorú, és dühös arcát.

  Fellépkedtem az emeletre. Még mindig csönd.

 - Oké. Gondolkodjunk pozitívan. Legalább tudják, hogy épségben voltam, mert beszéltem anyuval. Csak nem jöttem haza. Az nem olyan nagy gond nem? – motyogtam magamban. – Istenem, dehogynem! – fakadtam ki. – De nem tudtam mást csinálni. És nem mondhatom el nekik. – győzködtem magamat.

  Bekopogtam anyuék szobájába. És lám, ott voltak a szüleim. De nem az történt, amire számítottam. Nem ordibáltak. Nem vágták a fejemhez, hogy szégyelljem magam. Semmit nem szóltak, csak néztek rám. Szomorúan. És dühösen. Anyu arcán legördült egy könnycsepp.

 - Mostantól fogva… - kezdte halk, elhaló, és rekedtes hangon. – Nem érdekelsz. És nem teheted ki a lábad ebből a házból soha többet az iskolán kívül. Ha megtudjuk, hogy mégis… - kezdte, de nem bírta befejezni. – Most menny ki. – mondta, azzal újra ügyet sem vetettek rám.

  Megrémisztett ez a hangnem. Még sosem használt ilyet. És a viselkedésük is rémisztő volt. Ott álltam lesújtva, a sírás határán, és nem tudtam, hogy mit mondjak. Hirtelen úgy éreztem, hogy a szavak ide kevesek.