Csak egyféleképpen menekülhettünk
meg. Lehunytam a szemem. És amint kinyitottam, a barátságtalan falaknak, és a
gyógyszerszagnak nyoma veszett, és egy világos-zöldes égbolt alatt találtam
magam. Ez volt Darren elmondása szerint az Alvilág, mely egy köztes hely, ahová
a földön ragadt lelkek lejönnek tanyázni, pihenni, ha éppen nem azon fáradoznak
odafönt, hogy továbbjussanak innen. Furcsa, hogy míg itt lent a holtaknak az
alakja emberi – ahogyan életüket vesztették – addig fönt csupán árnyak.
Ráadásul az Alvilágot pont nem egy hegyes – dombos vidéken képzelném el. Darren
szerint, a nagyobb hatalmú holtak, a mi világunkban rendes alakot ölthetnek.
Hogy honnan tud ennyit erről a helyről, és miként van hatalma ide – oda
ugrálni? Lövésem sincs. Amikor persze megkérdeztem tőle, hogy ő is egy nagy
hatalmú holt – e, a képembe röhögött, és azt mondta, majd elmeséli, ha lesz rá
időnk, és minden elcsitult. Kösz… gondoltam. Honnan tudjam, hogy ő nem egy nagy
hatalmú halott, amikor az éppen őrájuk jellemző tevékenységet művelte az
előbb?!
Ha pár hónappal ezelőtt azt
mondják nekem, hogy egy fura sráccal, aki képes a világok között ugrálni, az
Alvilágban, azon fogok veszekedni, hogy miért röhög ki, hogy halottnak
neveztem, mikor nekem gőzöm sincs, nagyjából semmiről az Alvilággal, meg a
halottakkal kapcsolatban, hát tuti a képébe röhögtem volna… Ahogy Darren tette
az előbb velem… De sajnos, egy kis idő múlva bocsánatot kellett volna kérnem
tőle, mert minden, amit mondott volna igaz lett.
Ez a történet persze ott
kezdődik, hogy a békés, bár kissé lepukkant New Mexicoi Roswellben, a kis házunkban,
arról értesültünk egy szép veszekedős estén, hogy a nagyiék sok pénzt nyertek,
valami betelefonálgatós műsorban, és természetesen, nekünk is adnak jócskán
belőle. A szituáció a következőféleképpen nézett ki, amikor ezt megtudtuk:
anyám a telefonba sikongat a nagyinak, ájuló félben, hogy ne szórakozzon vele,
ez hatalmas hír, a húgom Ebby, ahogy meghallotta a pénz szót, azonnal ugrott,
hogy ő is kaphat – e belőle, miközben anyám már idegbajosan, (plusz ájuló
félben) mondta, hogy duguljon már el, mert semmit nem ért, az öcsém Fred, pedig
őrülten elkezdett rohangálni, és kiabálni, mert látta, hogy káosz van, és igen,
akkor neki is csatlakozni kell, és még nagyobbat kell csinálni (már 7 éves, de
még mindig nem nőtt ki ebből), apu csak simán felkapta a fejét, majd azzal a
mozdulattal vissza is hajtotta az újság felé, mivel tudta, hogy ebből ő most
nem sok mindent fog megérteni (megjegyzem, jól érezte), és végül voltam én, aki
az egészből csak két szóra figyelt fel, az új házra, és a Jacksonwillere. Ugyanis
ott van az a híres művészeti (zene, tánc) iskola, ahová már nagyon szeretnék
bekerülni, mert régóta táncolok, és nagyon szeretem. De mivel eddig 4 órányi
repülőútra volt, nem sok esélyem volt rá. De ahogy jött ez a gondolat, rögtön
befészkelte magát a fejembe egy másik. Új ház, suli, környék. Ugyanis azt a
környéket nem nagyon szeretem ahol most lakunk. Mi Amerikában születtünk
(szüleim Magyarországon), aztán kiköltöztünk kb. 11 éves koromig Magyarországra
(ne kérdezzétek miért, a pontos okát én sem tudom), ezért jól tudom milyen
Pest. Hangos, néha büdös, tele van élettel. Innen nagyon elvágytam, mindig is
egy szép kertvárosról álmodoztam. Aztán egyszer csak (11 voltam nem értettem
mindent) jött az ötlet, hogy költözzünk vissza Amerikába, úgyis ott születtünk,
és az angol-tudásunknak is jót fog tenni később. Így hát elköltöztünk, aminek
nagyon örültem. De később már nem annyira, mikor megláttam a házunkat. Én olyan
filmbeli kertvárosra számítottam. Na mindegy. Ez még Pestnél is rosszabb volt.
Itt nem csak nem szerettem a házat, de még unalmas is volt az élet. Soha semmi
az ég-világon nem történt. Senkivel nem lehetett barátkozni. Ráadásul még az
angol nyelv is benehezített. (Később angoltanárral kikúráltuk). Szóval, amikor
meghallottam a költözést, meg a Jacksonvillet, nagyon megörültem. Miközben
enyhén sokkos állapotban, ilyen gondolatok jártak a fejemben, addig persze kint
folyt az ordibálás.
Mire anya végre letette a
telefont, már nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani. És legnagyobb örömömre
azt mondta, amit nagyon szerettem volna hallani, és rám nézett (mivel már régóta
nyaggatom ezzel):
- Két nap múlva repülünk
Jacksonvillebe. – mondta ki, mire mindannyian egy emberként visítottunk fel.
Persze akkor még nem tudtam, de
itt változott meg gyökeresen az életem. És itt kezdődött minden.
Húúú.Még csak most tévedtem ide,és NAGYON TETSZIK!! :D Nem szoktam első látásra (olvasásra..) beleszeretni egy történetbe,de ez nagyon jó!!! Látni benne a lehetőséget! Köszönöm Istenem végre nem egy összecsapott munkát olvasok!!! Remélem hamar jön a folytatás!!
VálaszTörlésNagyon köszönöm! :) Igyekszem minél hamarabb részeket kitenni! Ha ritkábban jönnek az csak a suli miatt lesz, de nem fogom elhanyagolni!
Törlés