2015. december 10., csütörtök

Boonie Holmes 1. Kezdet/1.




  Csak egyféleképpen menekülhettünk meg. Lehunytam a szemem. És amint kinyitottam, a barátságtalan falaknak, és a gyógyszerszagnak nyoma veszett, és egy világos-zöldes égbolt alatt találtam magam. Ez volt Darren elmondása szerint az Alvilág, mely egy köztes hely, ahová a földön ragadt lelkek lejönnek tanyázni, pihenni, ha éppen nem azon fáradoznak odafönt, hogy továbbjussanak innen. Furcsa, hogy míg itt lent a holtaknak az alakja emberi – ahogyan életüket vesztették – addig fönt csupán árnyak. Ráadásul az Alvilágot pont nem egy hegyes – dombos vidéken képzelném el. Darren szerint, a nagyobb hatalmú holtak, a mi világunkban rendes alakot ölthetnek. Hogy honnan tud ennyit erről a helyről, és miként van hatalma ide – oda ugrálni? Lövésem sincs. Amikor persze megkérdeztem tőle, hogy ő is egy nagy hatalmú holt – e, a képembe röhögött, és azt mondta, majd elmeséli, ha lesz rá időnk, és minden elcsitult. Kösz… gondoltam. Honnan tudjam, hogy ő nem egy nagy hatalmú halott, amikor az éppen őrájuk jellemző tevékenységet művelte az előbb?!
  Ha pár hónappal ezelőtt azt mondják nekem, hogy egy fura sráccal, aki képes a világok között ugrálni, az Alvilágban, azon fogok veszekedni, hogy miért röhög ki, hogy halottnak neveztem, mikor nekem gőzöm sincs, nagyjából semmiről az Alvilággal, meg a halottakkal kapcsolatban, hát tuti a képébe röhögtem volna… Ahogy Darren tette az előbb velem… De sajnos, egy kis idő múlva bocsánatot kellett volna kérnem tőle, mert minden, amit mondott volna igaz lett.
  Ez a történet persze ott kezdődik, hogy a békés, bár kissé lepukkant New Mexicoi Roswellben, a kis házunkban, arról értesültünk egy szép veszekedős estén, hogy a nagyiék sok pénzt nyertek, valami betelefonálgatós műsorban, és természetesen, nekünk is adnak jócskán belőle. A szituáció a következőféleképpen nézett ki, amikor ezt megtudtuk: anyám a telefonba sikongat a nagyinak, ájuló félben, hogy ne szórakozzon vele, ez hatalmas hír, a húgom Ebby, ahogy meghallotta a pénz szót, azonnal ugrott, hogy ő is kaphat – e belőle, miközben anyám már idegbajosan, (plusz ájuló félben) mondta, hogy duguljon már el, mert semmit nem ért, az öcsém Fred, pedig őrülten elkezdett rohangálni, és kiabálni, mert látta, hogy káosz van, és igen, akkor neki is csatlakozni kell, és még nagyobbat kell csinálni (már 7 éves, de még mindig nem nőtt ki ebből), apu csak simán felkapta a fejét, majd azzal a mozdulattal vissza is hajtotta az újság felé, mivel tudta, hogy ebből ő most nem sok mindent fog megérteni (megjegyzem, jól érezte), és végül voltam én, aki az egészből csak két szóra figyelt fel, az új házra, és a Jacksonwillere. Ugyanis ott van az a híres művészeti (zene, tánc) iskola, ahová már nagyon szeretnék bekerülni, mert régóta táncolok, és nagyon szeretem. De mivel eddig 4 órányi repülőútra volt, nem sok esélyem volt rá. De ahogy jött ez a gondolat, rögtön befészkelte magát a fejembe egy másik. Új ház, suli, környék. Ugyanis azt a környéket nem nagyon szeretem ahol most lakunk. Mi Amerikában születtünk (szüleim Magyarországon), aztán kiköltöztünk kb. 11 éves koromig Magyarországra (ne kérdezzétek miért, a pontos okát én sem tudom), ezért jól tudom milyen Pest. Hangos, néha büdös, tele van élettel. Innen nagyon elvágytam, mindig is egy szép kertvárosról álmodoztam. Aztán egyszer csak (11 voltam nem értettem mindent) jött az ötlet, hogy költözzünk vissza Amerikába, úgyis ott születtünk, és az angol-tudásunknak is jót fog tenni később. Így hát elköltöztünk, aminek nagyon örültem. De később már nem annyira, mikor megláttam a házunkat. Én olyan filmbeli kertvárosra számítottam. Na mindegy. Ez még Pestnél is rosszabb volt. Itt nem csak nem szerettem a házat, de még unalmas is volt az élet. Soha semmi az ég-világon nem történt. Senkivel nem lehetett barátkozni. Ráadásul még az angol nyelv is benehezített. (Később angoltanárral kikúráltuk). Szóval, amikor meghallottam a költözést, meg a Jacksonvillet, nagyon megörültem. Miközben enyhén sokkos állapotban, ilyen gondolatok jártak a fejemben, addig persze kint folyt az ordibálás.
  Mire anya végre letette a telefont, már nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani. És legnagyobb örömömre azt mondta, amit nagyon szerettem volna hallani, és rám nézett (mivel már régóta nyaggatom ezzel):
- Két nap múlva repülünk Jacksonvillebe. – mondta ki, mire mindannyian egy emberként visítottunk fel. 
 Persze akkor még nem tudtam, de itt változott meg gyökeresen az életem. És itt kezdődött minden.

2 megjegyzés:

  1. Húúú.Még csak most tévedtem ide,és NAGYON TETSZIK!! :D Nem szoktam első látásra (olvasásra..) beleszeretni egy történetbe,de ez nagyon jó!!! Látni benne a lehetőséget! Köszönöm Istenem végre nem egy összecsapott munkát olvasok!!! Remélem hamar jön a folytatás!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! :) Igyekszem minél hamarabb részeket kitenni! Ha ritkábban jönnek az csak a suli miatt lesz, de nem fogom elhanyagolni!

      Törlés